A Makkai - írogatói blog

Petőfi Sándor leparkolt a frissen takarított gépkocsijával szerelmese, Szendrey Júlia háza előtt. Felnézett a paneltechnológiával épült lakótelepi monstrumra, és lassan a kapuhoz lépett. Végigfuttatta ujjait a kaputelefonon, majd megállapodott a négyes szám mellett. Háromszor csöngetett. Közben Júliára gondolt.  Veszekedtek előző este. Néha már maga sem értette, mi űzi újra és újra a hölgyhöz. Tudja Isten, hogy mi okból - gondolta magában - szeretem? De, szeretem. Júlia bebocsátotta Sándort. Hogy, mi történt a lakásban, nem tudjuk pontosan, ám a papírvékony falaknak köszönhetően a szomszédos Horvát-család ifjú történészszakos hallgatója lejegyzett néhány dolgot a naplójában e pásztoróráról. A leirat szerint a jegyespár levetette szép ruháit, majd felöltözik, ha virrad. Az biztos, hogy másnap reggel Petőfi abban a hitben szállt ki a liftből, s lépett a kocsijához, hogy az továbbra is ragyogó tisztaságában várja. Nem számított arra, hogy őszi levelek sokasága borítja be járművét. Pet...

A helyzet az, hogy nem hiányoztál... Komolyan. Sajnálom, de be kell vallanom neked, így férfiasan, szemtől szembe. Amikor néhány hete elmentél, elhagytál, egy pillanatra tényleg üresség került a lelkembe, vagy a csuda tudja, hova. Nem, a szívembe nem, ott sosem voltál főszereplő, az eszemmel meg mindig tudtam, hogy nincs szükségem rád. Csak raboltad az időmet. Mindig ugyanaz az ismétlés, mindig csak a hazugságok, a hitegetések jöttek-áradtak belőled, hogy majd jobb lesz... hogy majd minden megváltozik. Ha meg éppen nem ígérgettél, csak a másikat szidtad... Hát mondd meg, kell ez nekem? Az üresség-érzés tényleg csak egy pillanat volt, a következő nap már újra mosolyogtam. Nem hiányoztál. Sőt, már majdnem elfelejtettelek. Igaz, hogy voltak jó pillanatok is. Jó volt, hogy hajnalig is fent maradtál velem, ha nem mertem aludni. És néha megnevettettél... van benned egy-két jó poén. Köszönöm. Már régóta csendben vagy. Nem szólsz semmit, csak nézel rám minden nap a nagy szemeddel. Csak áll...

Apám tíz évvel ezelőtt halt meg úgy, hogy előtte már legalább húsz éve nem beszéltem vele. Nincs sok emlékem róla. Néhány maszatos gyerekkori emlék a perekedi házáról, egy-egy karácsonyi folt a Margit mamánál töltött ünnepekről. Ennyi. Csengett a telefon, Viktor öcsém volt a vonal túlsó végén: - Apánkat kórházba vitték. Gondoskodnunk kellene róla. Szótlan volt a kórházi találkozás. Néztem azt az embert, akinek a sarja vagyok, akinek a szavát sem értettem, de nem is kellett, mert túl sok közös témánk sem volt. Aztán újra csengett a telefon, megint Viktor volt az: - Apánk meghalt. Akkor sírtam utoljára. Nem sírtam sem akkor, amikor Nagyanyám, sem akkor, amikor Anyám ment el. Csak akkor, amikor Apám. Apám, akinek a nevét sem viselem már, apám, akivel nem igazán volt kapcsolatom. Nem tudom, mit sirattam azon a napon. Talán a reményt, hogy egyszer még beszélgethetek vele, talán azt, hogy most már soha, senki nem mondja nekem azt, hogy "Kisfiam". Talán a valóra sosem vált gyere...