Vallomás :)

A helyzet az, hogy nem hiányoztál... Komolyan. Sajnálom, de be kell vallanom neked, így férfiasan, szemtől szembe.

Amikor néhány hete elmentél, elhagytál, egy pillanatra tényleg üresség került a lelkembe, vagy a csuda tudja, hova. Nem, a szívembe nem, ott sosem voltál főszereplő, az eszemmel meg mindig tudtam, hogy nincs szükségem rád. Csak raboltad az időmet. Mindig ugyanaz az ismétlés, mindig csak a hazugságok, a hitegetések jöttek-áradtak belőled, hogy majd jobb lesz... hogy majd minden megváltozik. Ha meg éppen nem ígérgettél, csak a másikat szidtad... Hát mondd meg, kell ez nekem?

Az üresség-érzés tényleg csak egy pillanat volt, a következő nap már újra mosolyogtam. Nem hiányoztál. Sőt, már majdnem elfelejtettelek.

Igaz, hogy voltak jó pillanatok is. Jó volt, hogy hajnalig is fent maradtál velem, ha nem mertem aludni. És néha megnevettettél... van benned egy-két jó poén. Köszönöm.

Már régóta csendben vagy. Nem szólsz semmit, csak nézel rám minden nap a nagy szemeddel. Csak állsz, üresen, szótlanul, a mellőzöttek furcsa kitartásával. Szilárdan. Állhatatosan. Ezt most szándékosan csinálod? Akkor sem hiányzol! Juszt sem! Megvagyok én nélküled.

Miért, talán változna valami? Nem ugyanazt sugároznád felém újra és újra? Hogy nem unatkoznék? Vannak könyveim. Vannak barátaim, akikre mindig számíthatok, akik nem kérnek szünetet, és nem nyújtják be a számlát.

És tudd meg, az, hogy felemelem a telefont, csak azért van... csak azért van, mert...

... kinéztem egy tévészerelő számát a hirdetőújságból.