Gyógyuló világ
– Ilyen sztorit akartál, nem? – szólt az asztal mögött, öblös karosszékben terpeszkedő Író a vele szemben ülő Olvasóhoz, némi feddéssel a hangjában. Az Író, aki már számtalan könyvet írt, és vitt sikerre, türelmetlenül dobolt az ujjával a széke karfáján. Élete mesterművének tekintette a legutóbbi kötetét, mindent tapasztalatát, bölcsességét beleadta, s jócskán megmozgatta fantáziáját is. – Íme az Új Világ! – dobta az asztalra a kötetet, s elégedetten hátradőlt.
A könyv hangos csattanással érte el az asztal lapját. Borítója élénk színekkel játszott, s a tarkabarka betűkkel pompázott rajta a címe: 2020 - Új Világ.
– Új Világ? Milyen világot teremtettél?
– Pont olyat, amilyet kértél. Nem Te mondtad, hogy legyen benne izgalom? Hogy legyen benne fájdalom és szenvedély? Nem te akartál talán kalandot?
– De, de, én akartam – vette kézbe a könyvet az Olvasó – mind én akartam, de talán kevesebb is bőven elég lett volna.
– Mit is mondtál egy évvel ezelőtt ugyanazon a széken ülve? Több pezsgést akartál. Azt akartad, hogy a családok jobban figyeljenek egymásra, hogy ne féktelen pénzköltést jelentsen a szórakozás. Azt akartad, hogy megfékezzük a fiatalok gátlástalan bulizását. Azt kérted, hogy bárcsak jobban elismernék a tanárok, az orvosok erőfeszítéseit. Mind megkaptad. Mind benne van. Megteremtettem a vágyott új világodat.
– De hogy? A családtagok azért figyelnek egymásra, mert bezártad őket, Hetekre, hónapokra. Megismerték, de meg is gyűlölték egymást.
– Miközben megértették, mennyire nehéz a tanári pálya.
– Mert nem hagytál nekik választást! Mert bezártad az iskolákat, egyetemeket! Barátságok szakadtak meg.
– Nem kérted, hogy maradjanak meg a barátságok – hárított az Író. – Azt kérted, hogy a családok új szórakozást találjanak maguknak.
– Hát bezártad a boltokat. Családok mentek tönkre, megélhetésük vált lehetetlenné, mert megállt a kereskedelem.
– Áldozat. A jó könyvbe, az emlékezetes történetekhez áldozatok kellenek – Az Író széles mozdulatokkal magyarázott. – De segítettem is nekik, felfüggesztettem a törlesztőrészleteket.
– Sokra mentek vele, ha egyáltalán nem volt bevételük.
Az Olvasó felvette a könyvet, belelapozott. – És nincs főszereplő. Ki a főszereplő?
– Nem Te mondtad azt is, hogy a szuperhősök ideje már lejárt? – Védekezett az Író. – Tudod mennyire nehéz volt két, korábbi kedves szuperhősöm halálát megírnom? Visszahoztam őket a történetbe azzal, hogy megöltem őket.
– Igen, tudom. A vízilabdás bajnokot, aki mindent megnyert, akinek az élete egyenlő volt a küzdelemmel, aki annyi kedves történeted főszereplője volt, egy svédcsavarral küldted a másvilágra.
– Te akartál izgalmat, Olvasó! Te akartál szenvedélyt!
– Ami a szenvedélyt illeti, talán túlzásba is vitted akkor, amikor egy másik kedves hősömet, a focistát is a sírba tetted.
– De még hogy! – pattant fel a helyéről az Író, s járkálni kezdett a szobában, óvatosan kerülgetve a földből kinőtt könyvoszlopokat. – Csodálatosan írtam le, hogyan lehet rajongani egy emberért nem? Valódi kataklizmaként ábrázoltam a rajongást abban a fejezetben – mondta az író, miközben kinyitotta a könyvet az utolsó fejezetei egyikénél.
– Mondjuk a focistáról mostanában csak negatív színben írtál. Drog, elvonókúrák, zabigyerekek… a pozitív ikonból negatív hőst csináltál.
– Valódi írói bravúr volt ezek után úgy eltemetni őt, hogy az egész világ rajongjon érte, nem gondolod? – Majd váratlanul közelebb hajolt az Olvasóhoz, és sziszegve folytatta. – Hogy téged idézzelek: a szuperhősök ideje lejárt! És én végleg kiírtam kettőt a szappanoperából. Nem térhetnek vissza!
Az író megkerülte az asztalt, s visszaült a karosszékébe. Szeme alól elégedetten hunyorgott az Olvasóra, aki védekezőn maga elé fogta műbőr irattáskáját.
– Nem pont így értettem a szuperhősöket. Az embereknek szükségük van vezetőkre. Amikor összeomlik az életük, ahogy megírtad az ebben a könyvben, legyen, aki irányt mutat nekik.
– Vannak irányt mutató emberek is, hogyne. Országot vezető politikusok… – mondta az Író, s lapozgatni kezdte a könyvet.
– Akik egymás torkának ugranak, s lezárják hazájuk határait – vágott vissza az Olvasó.
– Igen. Ez egy bátor húzás a politikus karakterétől. Szükséges volt. Védelmet nyújtott a határon belül lakó embereknek.
– És családfők, apák maradtak messze a gyermekeiktől, feleségeiktől – csóválta meg fejét az Olvasó. – Mondom, kegyetlen egy történet ez,
– De csak a drámai hatás kedvéért! – emelte fel mutatóujját az Író.
– De a legnagyobb dráma mégis az a szuperellenség, aki ellen az egész világ összefogása sem segített.
– Látod, ezt is Te kérted: hogy fogjon össze az egész világ egy jó ügy érdekében. Ezt is Te kérted, én megírtam, s most mégis itt méltalankodsz nekem.
– Persze, én kértem, igaz, én szerettem volna az összefogást, csak mintha túl aránytalan lenne a meghozott áldozat nagysága. – S hogy nyomatékosítsa a szavait, előrehajolt a széken ülve. – Nemzetgazdaságok tűntek el a süllyesztőben!
– De még hogy! – vágott közbe az Író. – De még hogy! Megalkottam a világ, az irodalomtörténet legparányibb szuperhősét, a parányi, icipici, szemmel láthatatlan szuperellenséget! Ez az én legnagyobb írói húzásom!
– A vírus…
– A szuperellenség! Bárhol felbukkanhat. Láthatatlan, legyőzhetetlen!
– Igen, de kellene némi reményt is adnod nekem.
– Remény? – huppant le a székébe az Író, s olyan tekintettel nézett az Olvasóra, mintha azt mondaná: „Fiacskám én vagyok az Író. Azt olvasod, amit én írok. Nincs más választásod.” – Remény? Van remény, ott az utolsó oldalakon: az ellenszer. A vakcina.
Az Író felkelt az asztaltól, s az írógéphez ült. Felkapcsolta a kis asztali lámpát, s egy üres papírt fűzött a gépbe. Az ingaóra épp elütötte az éjfélt, amikor gépelni kezdett.
– Mit írsz?
– Új könyvbe kezdek. 2021 – A vakcina világa. Ez lesz a címe. Lesz benne vakcinába vetett vak remény. Több vakcina lesz, s a gyártók vetélkedése éppolyan ártó lesz, mint egy kötettel korábban a nemzeteké. Lesznek, akik belehalnak az oltásba. De csak az oltást igazoló pecsétes orvosi igazolással lehet majd utazni. Aztán egyre erősebbek lesznek a korlátozások, s majd a szemetet sem viheted le a ház elé papír nélkül. Mindenki gyanakodni fog mindenkire. A katonai hatóságok erőszakkal fognak oltani. Aki ellenáll, elviszik. Tovább szakadnak a családok… Forradalmi tanácsok alakulnak az oltás megakadályozására, s elterjed a pletyka, hogy az oltással mikrocsipeket ültetnek az emberbe. Senki nem tudja, mi az igazság.
– Elég! – szakította félbe az Olvasó. – Elég!
– Nem tetszik? Nem elég izgalmas?
– Valami csendesebb, valami békésebb nem lehetne? Nem baj, ha unalmas.
– Nos, ha békét szeretnél, azért neked kell tenni. Írd Te a történeted. Még üres a papír.
S az Író kivette a befűzött papírt, s üreset tett a helyére. Az Olvasó az írógép elé ült, s lassan, minden betűt külön kikeresve a klaviatúrán, írni kezdett.
– Ki lesz a főhős? – kérdezte az író?
– Mindenki. Ez minden ember közös története lesz. Mindenki hős, aki átlépi a saját árnyékát, aki szembenéz a félelemmel, s nem a Kormánytól várja a megoldást, hanem tevékenyen vesz részt a megoldás megtalálásában. Mindenki hős, aki segítő kezet nyújt egy rászorulónak.
Az Író elgondolkodva nézte a papírra került első betűket:
2021 – Gyógyuló világ.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése