Huszonegy nap

Huszonegy nap

Unottan rugdaltam egy lapos kavicsot az udvaron. Célba vettem a konzervdobozt, amelyet még német juhászkutyánk hozott valamelyik éjszakai járőrözéséből, ám rosszul számítottam, és épp a négylábú orra hegyét találtam telibe.

-– Ne haragudj, bundás, nem akartam! – vakargattam meg barátom füle tövét.

Rekkenő, fülledt nyári meleg volt. A vakáció talán legforróbb napja, amikor sem a lakásban, sem az udvaron nem volt maradása az emberfiának. Faluhelyen nem volt strand, a klímaberendezést akkoriban hírből sem ismertük. Rendszerint a kerti slag segített a gondon, és adott hosszabb-rövidebb időre szóló hűsítő ajándékot.

A kutya is szerette a locsolást, nem egyszer a szájába fogva hozta-húzta maga után, jelezve, hogy hűsítő fürdőzésre vágyik. Olyankor harapta a vizet a szájával,  magasra ugorva próbálta elkapni a vízcseppeket, s alkalmi pocsolyákban dagonyázott, majd a pázsiton hempergőzve törölte magát szárazra. 

Nem úgy most. Hiába hívtam magamhoz, nem mozdult a kutyaház elől. Csak feküdt az ól előtt keresztben, s nem volt az a hűsítő locsolócső, amely elcsábíthatta volna onnan. A tömlő végét félig befogva növeltem a nyomást, az ég felé irányítottam a csövet, s páraként hullt vissza földre a víz. Az eb, amely mindig élénk farkcsóválással jelezte, mennyire imádja ezt a nyári játékot, most fejét mellső lábára fektette, s csak szeme sarkából figyelte tevékenységemet.

– Gyere, Egér, játszunk! – szólítottam nevén a kutyát, ám az meg sem moccant. Csak feküdt keresztben a háza előtt, s bárhogy szólongattam, nem mozdult a helyéről.

– Egér, hallod? – hívtam újra.

Csak farka mozgatásával jelezte, hogy hall, ért engem, de továbbra sem mozdult. – Makacs, egy kutya! – gondoltam magamban. S azon tanakodtam, vajon mi válthatta ki kutyám konokságát.

– Egér, mi van veled? – léptem közelebb az ebhez.

Nem szokott így viselkedni a kutya, s aggódva borzoltam össze a szőrét a két füle között. Az állat, aki máskor mindig kapható a labdázásra, a focizásra, a sétára, a mókázásra, most szuszogva feküdt háza előtt, s hagyta, hogy a nap heve forrósítsa fel testét.

– Mi van veled, blöki? – kérdeztem újra négylábú barátomat.

Egérrel jó volt beszélgetni, mindig türelmesen hallgatott. Ritkán történt ez a kutyaház előtt, sokkal inkább a közeli parkerdő sétányain, padon ülve, vagy kavicsokat kacsáztatva a tó vizén. Most is mehetnékem támadt, s tudtam, ha van egyetlen szó, amit megért az ember nyelvén, az a séta. Hoztam is a pórázt. Úgy véltem, hogy mondanom sem kell, a kutyám talpra ugrik, s izgalmában elfelejti, hogy gyökeret vert a kutyaház elé. Ám most meg sem mozdult.

Leültem, mellé, s mélyen a szemébe néztem. Gondoltam, beszélek vele, mint férfi a férfival, hiszen én is voltam már így. Csak feküdtem az ágyamon, sóhajtoztam nagyokat és még anyám legfinomabb süteménye sem tudott kicsalogatni a szobámból. Csak egyetlen név zakatolt szüntelen a fejemben: Anita. 

– Csak nem valami nőügy, haver? – néztem barátomra. S mivel megcsóválta farkát, úgy véltem, ez igent jelent az ő nyelvén. – Megértelek, teljesen megértelek – mondtam komolyan Egér szemébe nézve. 

S Egér, mint mindig, amikor hozzá beszéltem, szemével figyelt engem, s ahogy feküdt, a folyamatosan mozgásban lévő farkával seperte a port. Nagy, busa fejét az ölembe tette, s megnyalta kezemet.

– Azt mondják, majd elfelejted. Meg azt is, hogy úgyis jön a következő. De tudod – vakargattam meg a kutya füle tövét – ha tényleg szeretted, soha nem fogod elfelejteni, mindig veled lesz egy kicsit, és hozzá fogsz mérni minden más lányt.

És csak beszéltem, beszéltem a kutyához, ki tudja mennyi időn át, teljesen meggyőződve arról, hogy ha két férfi sóhajtozik, annak csakis nő lehet az oka. Akkor is, ha a két férfi egyike történetesen egy német juhászkutya.

Anyám kiabálása szakította félbe a társalgást.

– Hát nem itt volt megint a róka? Hát nem megint eltűnt egy a legszebb tyúkjaim közül? – Fenyegetőn a kutya felé fordult. – Hát minek tartalak én téged, dísznek tán, hogy még egy nyüves rókát sem tudsz távol tartani?

Egér tekintetéből láttam, érti anyám szavait. – Most mi lesz? – olvastam ki a kérdést a szeméből.

– Nyugi. Beszélek vele – vakartam meg a füle tövét, s anyám után mentem a konyhába.

Anyám idegesen aprította a hagymát. Fel sem nézett, tudta, hogy az ajtóban állok.

– Te csak ne védd azt a dögöt! Megnyúzom, és lábtörlőt készítek a bőréből, ha nem kerül elő a tyúkom!

Volt némi igazság anyám szavai mögött. A róka szinte hazajárt a kertbe. Ha befoltoztam egy lyukat a kerítésen, csakhamar találtam kettő másikat helyette. Míg a kutyám csak fekszik, addig a rókák kedvükre jártak ki-be a baromfiudvarba. Úgy éreztem, Vuk, Karak és az egész nemzetség a közelben vert tanyát. Simabőrűként vetettem magam utánuk. Csapdát állítottam, vermet ástam, csalit használtam, de nemhogy róka, Unka, a béka sem került a kezeim közé. A napok teltek, s már nem is reméltem, hogy előkerül anyám legkedvesebb csirkéje. 

Már két hétnél is több telt el, hogy Egér mozdulatlanul feküdt a háza előtt. Több mint tizennégy napja, hogy nem jött velem sétálni, s nem vett locsolófürdőt sem. Csak feküdt a porban, s bárhogy tűzött rá a Nap, bármekkora vihar volt az éjszaka, nem mozdult az önként vállalt őrhelyéről. A vacsoráját is érintetlenül találtam napról napra.

– Hát, haver, már csak azt remélem, mégsem leszel lábtörlő – vakargattam az alaposan lefogyott kutyám fülét.

Lágy, nyári szellő szaladt át az udvaron, s valahonnan egy tollpihe lebbent a kutya orrára. Majd még egy. És még egy. Mint elszabadult tehervonat a pályaudvaron, úgy futott át elmémen a felismerés.

Kezembe vette a kutya fejét, s a szemébe néztem.

– Ugye, nem, blöki? Mondd, hogy nem te vagy az a róka, akit napok óta kergetek!

Átverne az eb? Annyira mégsem lenne mozdulatlan? Talán csak akkor fekszik itt, amikor látom? Állandó megfigyelés alá vettem az állatot. Éjszaka alvás helyett a kutyát lestem, s napközben a legváratlanabb pillanatokban ellenőriztem. Bármikor néztem meg, Egér mindig a helyén volt. Meggyőződtem, hogy csirkét nem evett, de a saját ételéhez sem nyúlt.

Kénytelen-kelletlen, hűséges társam hiányában róttam az utat a parkerdő sétányain. Sem labdázni, sem locsolni nem jött velem az eb, s attól tartottam, ha akarna sem tudna. Már a fejét sem emelte föl, s annyi ereje sem volt, hogy a farkát csóválja. Nem is csoda, hiszen az újabban eltelt héttel együtt már három hete nem evett, nem ivott, s csonttá és bőrré fogyott.

Őszinte aggodalom ült rajtam. Már én is csak ímmel-ámmal ettem, lemondtam az esti sétákról, hogy több időt tölthessek barátommal. Elhagytam a fűnyírást, az udvar így egy elhanyagolt őserdőre emlékeztetett inkább, mint gondozott portára. Anyám sem kiabált, a konyhaablakon keresztül egyre több aggódó pillantást vetett a kutyára.

A lenyugvó nap vörösre festette a kert fölötti égboltot, amikor váratlan csiripelést hallottam a kutyaház sötét mélyéről. Egér, mintha rugó lenne a nyakában, felkapta a fejét. Mintha csak erre a hangra várt volna három hete, nehézkesen felállt, s remegő lábakkal az óljához vánszorgott. Sokkal hosszabbnak tűnt ez a pár lépés, mint amikor az ereje teljében lévő kutyával futottuk körbe a közeli parkot.

Pontosan huszonegy napig feküdt étlen és szomjan a háza előtt Egér, s védte, őrizte a házában sarjadó életeket a rókától.

A kutya lógó fejjel fogadta a jövevényeket. Egyesével szimatolta meg az első lépéseikkel küszködő sárga kiscsibéket, akik anyám tollát vesztett, kedvenc kendermagos tyúkjának szárnyai alól pislogtak a világra.

Egér a vizes tálkájához vonszolta magát, s három hét után egy kis vizet nyelve jelezte, hogy különös küldetése a végéhez ért.