Majd jövőre...
A képen dédapám, Makkai Miklós és felesége. Kezükben pedig unokájuk, vagyis anyám |
Nagymama Erdélyben született, de itt nőtt fel, ahogy ő mondta, „Magyarban”. Hajdanán igazi pesti lány volt. Moziba járt az aktuális lovagjával és a villamoson énekelt, ha éppen úgy tartotta a kedve. Olykor felment a Normafához, s onnan nézte Budapestet, a kedvenc városát.
– A második kedvenc! – javította ki udvarlóját. – A kedvenc ugyanis Marosvásárhely.
– Menjünk! – mondta szerelmes lelkesedéssel az ifjú, aki nem csak Erdélyig, hanem akár a Holdig is elutazott volna vele. – Menjünk Marosvásárhelyre! – A pesti lány azonban egy oldalnézéssel elcsitította. – Vagy… ne menjünk?
– Majd jövőre! – legyintett a hölgy, s csipkekesztyűs kezét nyújtotta a férfi felé, jelezve, hogy indulni készül.
Az udvarló zavart, gyenge kézcsókot lehelt az imádott kacsóra, s vágyakozó tekintettel nézett a nevetve tovalibbenő nő után.
A világháború mindent megváltoztatott. Már nem lehetett a villamoson énekelni, mert nem járt a villamos. A Normafához sem lehetett csak úgy fölmenni azért, hogy lopott csókok csattanjanak a fák lombjainak rejtekében. Az udvarlók sem álltak sorban a pesti lánynál, mindannyian a fronton voltak.
– Talán lesz, aki visszajön értem! – gondolta magában, miközben két forró krumplit gyömöszölt a zsebébe, hogy melegen tartsa átfagyott kezét.
Hatan vettek egy újságot a sarki hírlapostól, s az egykorvolt villamosmegállóban együtt olvasták az erdélyi híreket.
– Haza kéne menni – mondta a szomszéd, akinek a háború előtt még hentesboltja volt és szintén Erdélyből származott.
– Haza? – kérdezte a lány, tudva, hogy nekik, menekülteknek kettőt is jelent e fogalom. Jelenti a pesti otthont, és az igazit is. Az erdélyit, melyet oly’ sokan hagytak maguk után. A vásárhelyi udvart, ahol a szőlőlugas alatt hasalt egész délután és éjszaka. A csillagokat, amelyet vásárhelyi házuk padlásáról számolt össze. Az erdőt, ahol minden fát ismert, és nevet is adott néhányuknak.
– Haza. Oda haza – mutatott fejével valahova messze az alig ismert öreg. – Addig, amíg lehet.
– Lehet – gondolkozott el a lány. – Majd lehet. Majd jövőre.
Harmadszorra is elutasították az útlevélkérelmét a férfinak és asszonynak. A Minisztérium illetékes osztálya nem adott bárkinek engedélyt az ország elhagyására, s kevésnek bizonyult a szülőföld megismerésének, valamint a kint rekedt testvér halálának indoka. Nem volt elég, hogy gyermekeiknek, a két siheder fiúnak és egy bakfisnak megmutassák, mit is jelent számukra az, hogy haza. Hogy hol van a haza. Hogy a haza ott van, ahol az ősök nyugszanak, ahol kopott sírkövek őrzik családjának nevét. „Egy év múlva adhat be újra kérvényt” – állt a hivatalos levélben, s az asszony reménykedve felsóhajtott:
– Majd jövőre!
A gyerekek és az unokák állták körbe a sírt, ahol Papa nyugodott, s ahova Mama hamvainak egy része került. Végakarata az volt, hogy hamvai egyik felét Papa mellé tegyék, másik felét pedig Erdély egyes helyein szórják szét. A kertben, ahol a szőlőlugas alatt hasalt kislányként. Marosvásárhely temetőjében, ahol a szülei és testvérei nyugszanak. És Erdély gyönyörű erdeiben, ahol kislányként tett nagy sétákat, s adott nevet a fáknak.
– Mikor megyünk? – kérdezte bátyjaitól a bakfisból nővé érett s anyává lett gyermek.
Testvérei csak legyintettek, s szinte egyszerre válaszoltak.
Majd jövőre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése