Csehovot szilveszterre

A tömeg elnémult, s abbahagyta az éjfélig hátra lévő másodpercek hangos visszaszámlálását. Az automata azonban nem állt le, és elindította az újévet jelző tűzijátékot, lila, kék és sárga színekbe öltöztetve a város főterét, s furcsa árnyékokat vetve a meztelen holttestre, amely néhány másodperccel korábban puffant a kövezetre.


Régi szokás volt a városban, hogy lakói összegyűltek a Városháza előtti fő téren, elbúcsúztatni az ó, és köszönteni az új évet. Egykoron a bányászok, ma már a polgárok találkoztak éjfél előtt, s a közös visszaszámlálás után gyönyörködtek a tűzijáték rózsáiban. A település előkelőségei a Városháza erkélyéről, míg a nép a tér kövezetéről nézte a váratlanul odazuhant holttestet.

Szabósi felügyelő sikondai hétvégi házában szokásos, év végi szabadságát töltötte, ahol sem tévé, sem internet nem zavarta a pihenését. A ropogó kandallótűz mellett szendergett egy kényelmes fotelban, amelyet még a házzal együtt vásárolt. Ölében Csehov egyik drámája volt olvasásra készen és érintetlenül, amikor szolgálati mobiltelefonjának rezzenése felébresztette. Ahogy mobiljáért nyúlt, a földre esett az ölébe ejtett Csehov.

Morcos volt, hogy meg kellett szakítania sikondai szabadságát, de Vattai hadnagy hívta az ügyeletről, s rögtön tudta, hogy – ahogy rendőrségi berkeken belül mondják – esemény van.

A felügyelő a hívás után néhány perccel tanácstalanul vakarta kopaszodó homlokát. Álmosan állt a holttest felett, s egy furcsa tetoválást nézett az áldozat bal vállán. A nyomozó még nem látott ilyen ábrát. Egyfajta szimbólumnak tűnt, felismerni vélte az ábra közepén a világszerte ismert szabadkőműves motívumot: a háromszögbe zárt, mindent látó szemet. Ám mindaz, amit a háromszög körül látott, számára teljesen ismeretlen volt. Tudta jól, ki az, akit meg kellene kérdezni. Ám azt is tudta, hogy régi barátját, Billt most nem tudja felhívni.

- Merre indulunk el, főnök? – kérdezte Vattai a felügyelőt.
- Hát, először is elindul szembe az étterembe, aztán a kocsmába és végül a presszóba – bökött fejével az utca szemközti oldalára, ahol egymás mellett több ilyenfajta egység is áll. Mindegyik zsúfolásig tele, s ha valaki ezek egyikében szeretné eltölteni az elköszönő esztendő utolsó perceit, jól teszi, ha hónapokkal korábban foglal asztalt.
- Értettem. S kit kérdezzek ki?
- A pincért, a pultost, a főurat és csapost.
Vattai nem értette a felügyelő gondolatmenetét, tanácstalanul nézett vissza felettesére.
- Fiam, azt kérdezze meg tőlük, mennyi kávét tudnak adni. Kávét, érti! Na, hátra arc – vezényelt a felügyelő a beosztottjának –, lépés indulj!

Szabósi felügyelő kinyújtóztatta fájós derekát és felnézett a mögötte magányosan hatalmasodó tízemeletes lépcsőházra.
- Semmi kétség, ebből a házból ugrott. Vagy dobták.
Az esemény híre gyorsan terjedt, minden ablakból kíváncsi fejek néztek a térre. Egyet kivéve. Az egyik ablakból ugyanis nem hajoltak ki kíváncsian a szilveszteri mulatozást megszakítva, hanem éppen ellenkezőleg. Egy sötét árny egy negyedik emeleti függöny mögül, a szoba sötétjébe húzódott, ahogy egy hosszú pillanatra szemébe fúródott a felügyelő szúrós tekintete.
– Na, legalább vannak szemtanúk – dörmögte maga elé a nyomozó. Tudta, hogy kollégái rutinszerűen minden lakást végigkopogtatnak, mindenkit kikérdeznek, minden adatot feljegyeznek, s azt is tudta, hogy mi lesz az eredmény. Természetesen senki sem fogja ismerni a holttest személyazonosságát. Természetesen senki nem látta. Természetesen senki sem tud róla semmit.

A holttest hasra érkezett, s arca a felismerhetetlenségig összezúzódott. Béresi doktor, a halottkém, nem tudott sok információval szolgálni, ezeket azonban a nyomozó is tudta: hogy a halott egy szőke, kékszemű nő volt, 165 centi magas, kb. 45 éves, bal vállán azzal a jellegzetes tetoválással. Személyazonosságát nem sikerült megállapítani. A tömeg e közben nem oszlott, sőt mintha mások is lejöttek volna a térre. – Micsoda újév! – suttogták, s egyre nehezebb volt őket a rendőrségi kordonon kívül tartani.

Szabósi felügyelőnek egyetlen halvány reménysugara maradt, ez pedig az ujjlenyomat-minta volt. Ha az áldozatnak esetleg korábban már volt dolga a Rendőrséggel, az adatbázis pillanatok alatt kiadja az elhunyt nő személyazonosságát.

Vattai hadnagy izgatottan érkezett vissza, s áttörve a rendőrök között, egyenesen a felügyelőhöz lépett.
- Hozott kávét?
- Felügyelő, az ujjlenyomat-minta eredményt hozott. E szerint…
- Kávét, hozott? – ezúttal erélyesebben kérdezte a nyomozó.
- Igen, tessék – nyújtott át a hadnagy a nyomozónak egy kávéval teli termoszt. A nyomozó lecsavarta a termosz tetejét, kávét öntött bele, s átnyújtotta a hadnagynak. A termoszt a szájához emelte, s a fél liternyi forró italt az utolsó cseppig kiitta. Vattai csak tátott szájjal figyelte.
- Most már életképes vagyok. Az pedig a magáé – utalt a beosztottja kezében lévő pohárra. – Szóval, mi van az ujjlenyomattal?
- A minta szerint – és a hadnagy szünetet tartott – szóval az elhunyt egy férfi volt.

Szabósi felügyelő kikerekedett szemekkel nézett a beosztottjára. – Ismételje meg! – hangzott a parancs.
- Felügyelő, az áldozat egy férfi. Az ujjlenyomat-minta és az adatbázis szerint. Nem akartuk elhinni, úgyhogy még egyszer levettük a mintát, újra bevittük a rendszerbe, de ugyanaz az eredmény érkezett.
- És ki ez a férfi?
- Hát ez az. Ez a férfi – és a hadnagy nyelt egyet – ez a férfi ugyanis évek óta halott.

A felügyelő elvörösödött, bíborlilára váltott, majd elsápadt. – Micsodaaa? Mi a fene folyik itt? Ha meghalt mi a túrónak ugrál nekünk szilveszterkor? Miért nem nyugszik inkább békében?
Kellett néhány perc, hogy megnyugodjon és felmérje a helyzetet. Tudta, hogy a kollégái pontosan teszik a dolgukat: nem csak, hogy mindenkit kihallgatnak a lépcsőházban, hanem sorra veszik a Városház előtt álló tömeg minden tagját, és még a környéken parkoló autók rendszámait is feljegyzik. A tízemeletes lakóházat olyan mértékben zárták le, hogy egy hangya sem tudott volna észrevétlenül kisurranni. Nyugodt hangon szólalt meg újra.
- Ahhoz képest, hogy évek óta halott, elég jól tartotta magát. Rajzoltak már neki arcot? - Amikor ilyen mértékben zúzódik az áldozat arca, a rendőrségi rajzolók megpróbálják rekonstruálni az arcképet. Vattai hadnagy azonban csak tagadólag tudta megrázni a fejét.
- Nem, de rajta vannak, főnök.
A halottkém egészítette ki az információt.
- Sajnos, sokkal nagyobb mértékben zúzódott szét az arc, mint amit egy zuhanás okozhatott. A koponyacsont nem csak az arc felől, hanem hátulról és oldalról is több ütést kapott. Ennek a szerencsétlennek a fejét péppé akarta verni valaki.

A detektív kezébe temette arcát, vett egy mély lélegzetet, majd Vattai hadnagyra nézett. – S mit tudunk e régóta halott férfiról?
Vattai hadnagy már várta a kérdést, s egy aktát tett a főnöke elé, amelyben minden részlet világosan és érthetően volt leírva. – Akkor talán látogassuk meg az özvegyet – szólt a felügyelő.

Egy dávidföldi családi házhoz vezetett a rég elhunyt férfi címe. A házon még világítottak a karácsonyi füzérek, s vidám társaság hangjai szűrődtek ki az utcára. A felügyelő csengetésére egy 40-45 év körüli vörös hajú asszony nyitott ajtót.
- Elnézést a zavarásért, asszonyom, Szabósi felügyelő vagyok, a társam Vattai hadnagy – mutatta be magukat a rendőrtiszt. – Egy ma éjszaka történt gyilkosság, véleményünk szerint, kapcsolódik a férje három évvel ezelőtti tragédiájához. Okvetlenül beszélnünk kell, s ha lehet, haladéktalanul.
Az asszony a konyhába vezette a rendőröket.
- Asszonyom, elmondaná, hogyan halt meg a férje?
- Hát… nem is tudom igazán, mi történt – kezdte tördelni a kezét az asszony. – Az a tűzvész végzett vele, amely a sikondai fenyvesben pusztított akkor. A teste teljesen szénné égett.
- Ki azonosította a férjét?
- Én – mondta az özvegy. – Én voltam. A nyaklánca alapján.
- Ha nem lett volna az a nyaklánc, akkor tudta volna azonosítani őt?
- Nem. Biztos, hogy nem. A teste a felismerhetetlenségig elszenesedett.
- Esetleg volt a férjének jellegzetes műtéti hege, tetoválása vagy más hasonló ismertetőjegye?
- Volt egy tetoválása, igen. A bal vállán volt egy háromszögbe zárt szem, és a körül még valami minta.
A két rendőr a meglepetéstől összenézett.
- Tudna mutatni egy fényképet a férjéről? Esetleg olyat, amin a tetoválás is látszik?

Az asszony felkelt az asztaltól, s a szobából egy fényképalbumot hozott elő. Az évtizedes fényképen jól látszott a férfi arca, s kivehető volt a tetoválás is. Amennyire meg lehetett állapítani, a tetoválás ugyanolyan volt, mint az elhunyt nőn. Vagy férfin.
- Nem tudja véletlenül, hol készült ez a tetoválás? – kérdezte a nyomozó.
- Nem. A férjem soha sem beszélt erről. Ha kérdeztem, csak némán hallgatott. Egyszer azt mondta, hogy a múltja egy darabja, de több részletet nem árult el.
- Még egy kérdés, asszonyom – de a felügyelő már fölállt a székéből, jelezve, hogy tényleg indulni készül. – Mennyi ideig voltak házasok?
- Egyetlen boldog hónapig – s az asszony zokogva temette kezébe arcát. – Két hónap ismeretség után úgy éreztük, minket egymásnak rendeltek, ő feladta a régi életét és összeházasodtunk. Épp az egyházi szertartás előtti napon történt… Szóval – szipogott az asszony – a törvény szerint házasok voltunk, de Isten előtt még nem keltünk egybe.
- Értem, asszonyom. Nagyon sokat segített, köszönjük – mondta a felügyelő, majd a fényképet a belső zsebébe tette.

A kocsiban ülve a nyomozó a hadnagyhoz fordult. – Vélemény?
- Hát, nem szokványos az eset. Nem vetném el annak a lehetőségét, hogy a férj nem halt meg a tűzvészben. Ha nem egy nő zuhant volna le a tömegbe, azt is mondhatnánk, hogy a férj volt.
- Helyes, Vattai fiam. – Amikor a hadnagy helyesen következtetett, a nyomozó mindig fiamnak nevezte őt. A köztük lévő korkülönbség fel is jogosította erre, hiszen legalább harminc év volt a pályakezdő fiatal és a nyugdíj előtt álló detektív között. – S most hogyan tovább?
- Nézzük át a helyszíni kihallgatásokról készült jelentéseket, hátha van közöttük valami használható.

A nyomozó gondolataiba mélyedt az irodáig vezető néhány perces úton, amely a Berek utcában állt, s ablaka Sikonda felé nézett, de a kilátást épp az a tízemeletes épület takarta el, amelyből az áldozat kizuhant.

Többszáz, kihallgatásról készült jegyzőkönyv feküdt a nyomozó asztalán. Egyik olyan volt, mint a másik, s egyben mindegyik megegyezett: nem hallottak kiáltást. Nem hallottak veszekedést, csak a holttest puffanását, ahogy a kövezetre zuhant Ám a felügyelő a sok jegyzőkönyv között csak egyetlen egyet keresett.
- Hol van a negyedik emeleti lakásokról szóló csomag?
- A negyedik szinten üres lakások vannak. A tulajdonosaik Angliában dolgoznak, s albérlőik sincsenek.
Az egykori bányászváros ipara, amióta bezárták a szénbányát, teljesen meghalt. Korábban hatalmas volt a munkanélküliség, ami csak akkor csökkent, amikor nyugdíjba, vagy külföldre távoztak a helyiek.
- Hmm… - gondolkozott el a nyomozó. – Vattai fiam, neked nem furcsa, hogy az összes lakásban laknak a lépcsőházban, de egyetlen szinten, a negyediken, mindegyik kégli üres?

Béresi doktor, a halottkém kopogott az iroda ajtaján.
- Nos, doki? – nézett föl az iratokból a felügyelő.
- Azt eddig is tudtuk, hogy nem a becsapódásba halt bele. Már legalább 12 órája halott, és már biztosra mondom, hogy az arcát szándékosan zúzták össze. De van még valami, felügyelő.
- S mi az?
- Nincsenek véraláfutások. Vagyis, amikor ennek a szerencsétlennek az arcát átszabták, már halott volt.
- Mi a halál oka?
- Ez egyértelmű: füstmérgezés.
- Oké. Szedjük össze, amit tudunk – összegzett a felügyelő. – Van egy hullánk. Elég megszokott a praxisunkban, hogy van egy áldozat. Abban egyet értünk, hogy a test, ami a Városház téren landolt, egy női test igaz? – nézett a kollégáira. Azok némán bólintottak. – Annak ujjlenyomata viszont egy tűzvészben, 3 éve elhunyt férfihoz vezetett. Közös pont a tetoválás, de nem zárható ki az sem, hogy a két személy ugyanaz. Leszámítva, hogy az egyik férfi, a másik pedig nő.
- S itt vannak még az üresen álló gyanús, negyedik emeleti lakások – egészítette ki Vattai.
- Fiúk – szólt közbe Béresi doktor -, csak nekem tűnt fel, hogy mindkét áldozat halálának köze van a tűzhöz?

A felügyelő hangja törte meg a döbbenetnyi csendet.
- Hívjátok föl Billt, bárhol is van.

Bill McKay igazi, régi vágású ember volt. Hogy mi lehetett az igazi foglalkozása, senki sem tudja, de régi, jó barátság fűzte a felügyelőhöz.
- Piszok szerencséd van, barátom – mondta Bill a barátjának, miközben kihámozta magát a sál és a szövetkabát alól. – Az utolsó pillanatban mégis inkább itthon maradtam, nem érkeztek jó hírek a hegyi utakról. Talán nélkülem is lefut az idei síszezon.

Bill szemöldökét ráncolva tanulmányozta a tetoválásról készült fényképet. Majd a felügyelőre nézett, s ugyanazzal a mozdulattal levette szemüvegét.
- Hallottál már a Nyolcadnapi Üdvözültek Egyházáról?
A felügyelő csak a fejét rázta meg, és Vattai hadnagy máris a számítógép keresőjébe írta a felekezet nevét.
- Ha nem tévedek, ezt a szimbólumot ők használják – folytatta Bill.
- Férfiak vagy nők használják? És milyen alkalom kapcsán varrják magukra ezt a jelet?
- Csak férfiak viselhetik ezt a szimbólumot, papságuk ugyanis azt jelenti, hogy Isten nevében tesznek dolgokat, s az ő szemével látnak másokat. Úgy tudom, női papok nincsenek az egyházban.
- Akkor kapaszkodj meg – vette bizalmasra a hangját a felügyelő -, az áldozat ugyanis egy nő.

Vattai hadnagy megköszörülte a torkát, jelezve, hogy a számítógép szerint nem nő az áldozat.
- Talán látogassuk meg őket – s egy papírlapra felírta a helyi közösség címét, melyet átadott a felügyelőnek.

Útban a gyülekezet felé Bill összefoglalta a legfontosabbakat a felügyelő részére.
- Nos, az egyház tagjai úgy hiszik, hogy az első hét nap után nem fejeződött be Isten munkája. A hét napot, a teremtés időszakait nem Istenre, illetve nem csak Istenre, hanem saját magukra is vonatkoztatják. Úgy tartják, hogy a hat nap munka a földi életünk hat szakaszára vonatkozik. A hetedik nap, a megpihenés a halál szimbóluma, amelyet követ a nyolcadik nap.
- Az üdvözülés? – kérdezett közbe a detektív.
- Pontosan. De van még valami. A rosszak, a bűnösök, az ítélet napján le lesznek vetve a mélységbe, ahol örök tűzön pörköltetnek meg. Talán érdekes összefüggés ez azzal, ahogy ez a szerencsétlen meghalt: az emeletről a tűzijátékba dobták.
- Igen, el kell ismerni, ebben van valami.

Prémius tiszteletes, a helyi gyülekezet vezetője készséggel fogadta a látogatókat. A felügyelő neki is megmutatta a tetoválásról készült fényképet.
- Nos, ezt a szimbólumot mindannyian viseljük, akik vezetői tisztségbe kerülünk, s azt jelképezi, hogy befogadtuk Istent – s a tiszteletes megmutatta a saját varratát, amely szakasztott mása volt a fotográfián láthatónak.
- Van pontos nyilvántartásuk arról, hogy kik viselik ezt a szimbólumot? Illetve van-e hiányzó közülük?
- Igen, van nyilvántartásunk. Pontosan meg tudjuk mondani, kik kapták meg ezt a tisztességet. – a tiszteletes kicsit habozott. – Gondolom, szeretnék megtekinteni.

Bill és Szabósi felügyelő együtt lapozták át a könyvet, melyet Prémius tiszteletes tett eléjük.
- A vezető atyáknak szabad mozgásuk van az egyes gyülekezetek között. De biztosíthatom, hogy a gyülekezetünkhöz tartozó mindhárom atya, akik viseljük ezt a jelet, mindannyian a kolostorban tartózkodunk ebben a pillanatban. – fűzte hozzá a pap.
- Tud esetleg olyan atyáról, aki eltűnt az elmúlt napokban? Más gyülekezetből, úgy értem…
- Ha lenne bárki, akinek nyoma veszett, már értesültünk volna erről. Igaz, hogy szabad mozgásban vagyunk, de van két fontos szabály. Csak felszentelt kolostorban térhetünk nyugovóra, azért, hogy a Sátán még álmunkban sem kísérthessen meg. Illetve utazásainkat előre be kell jelenteni egy erre szolgáló belső intranetes hálón, így tudnak távozásunkról és érkezésünkről is.
- És gondolom, ma este mindenki megérkezett a megfelelő kolostorba – folytatta a gondolatmenetet a felügyelő.

Prémius tiszteletes leütött néhány billentyűt a számítógép klaviatúráján, majd válaszolt.
- Igen. Semmilyen eltűnés sincs jelezve a belső hálón.
- S mondja… egy utolsó kérdés… - bizonytalanodott el a felügyelő, hogy rákérdezhet-e az egyértelműre – elméletileg lehetséges-e, hogy nők is megkapják ezt a tetoválást?
- Nem. Csak férfiak – szólt a szigorú válasz.
- Köszönöm, tiszteletes – nyújtott kezet a felügyelő elköszönésként. – Ha további kérdéseim vannak, majd keresem.

Bill és a nyomozó elhagyták a kolostort, s a rendőr további információkért a barátjához fordult.
- Mennyit tudsz erről a felekezetről?
- Mire vagy kíváncsi?
- Azt értem, hogy csak férfiak kaphatják meg ezt a tetkót. Nekünk azonban egy női áldozatunk van, vállán a tetoválással. Nők lehetnek tagjai ennek az egyháznak? Úgy értem, egyszerű, hétköznapi tagok. S előfordulhat, hogy mégis megkaphatja valaki ezt a varratot? Ha erre az utolsó kérdésre lehetne igennel válaszolni, látva a pontos nyilvántartást a vezető atyákról, könnyűszerrel megállapíthatnánk az áldozat kilétét.
- Értem a dilemmádat, Gyula – szólította Bill a keresztnevén a barátját. – Természetesen tagok lehetnek nők is, ám vezetői tisztségbe csak férfiak kerülhetnek. Igen, ez némileg egyenlőtlen, de a legtöbb egyházban ez így van. Igazából a társadalmunk is így épül fel, gondolj arra, hány női és hány férfi van vezetői beosztásban nálatok. De nők… kizárt, hogy atyává válasszák őket. Hitük szerint nő nem személyesítheti meg a hímnemű Istent. Ez képtelenség lenne, Gyula.

A nyomozó hosszan szemlélte barátját. Még az egyetemen ismerkedtek meg, ám Bill soha sem lépett rendőri pályára. Már akkor feltűnt neki, hogy Bill sosem volt slampos, mindig elegánsan öltözött. Ízléses zakó, gyűrődés nélküli nadrág, s fényesen ragyogó cipőin soha sem volt sárfolt. Ugyanez a rendszerezettség jellemezte észjárását is, s az a rengeteg információ, amely a fejében volt, mindannyiszor csodálkozásra késztette.

- Főnök, látogatója van! – figyelmeztette Vattai hadnagy a kapitányságra visszaérkező nyomozót.

Szabósi felügyelő meglepetten látta, hogy irodájában a felettese, a megyei tábornok várta őt.
- Leállítom a nyomozást – szólt a tábornok whiskey-től karcosodott hangja. – Eljárási problémák léptek föl.
- Milyen eljárási problémák?
- Sorozatgyilkosságként kezeljük az ügyet. Éjféltől ez megyei hatáskör.
A felügyelő szemöldöke valahova a homloka közepére szaladt a csodálkozástól.
- Szabósi – szólította a nevén az elöljáró -, január 1-től, vagyis pár órával ezelőtt változtak az eljárási szabályok. Ön kiváló nyomozó, de nem kockáztathatom, hogy egy ilyen gikszer miatt az ügyész megsemmisítse a nyomozást. Ért engem, ugye? – nézett a nyomozó szemébe a tábornok. – Az egyik emberem átveszi a nyomozást. Az iratokat majd küldje át.

A tábornok köszönés nélkül távozott, s a nyomozó úgy szólt Vattaihoz, hogy közben le sem vette a szemét az iroda csukott ajtajáról.
- Vattai fiam, azt hiszem, valamibe beletenyereltünk. Darázsfészek, vagy ilyesmi.
- Igaza van az eljárási szabályokról, tényleg így van, főnök?
- Hát, ami a szabályokat illeti, igen. Tényleg így van. De, szerinted, Vattai fiam, mennyire lehet érzékeny az az ügy, amire a tábornok, otthagyva a szilveszteri partiját, leutazik vidékre, hogy személyesen állítsa le a nyomozást?
- S leállunk?
- A parancs az parancs. Hallottad. Leállunk annak a sorozatgyilkosságnak a nyomozásával, amely az Autósvölgyben történt közel 3 évvel ezelőtt, és átadjuk a megyének. Úgysem jutottunk semmire, amióta szőrén-szálán eltűnt a koronatanúnk.
- No de… - szólt volna Vattai, ám a nyomozó közbeszólt.
- Szerinted melyik ügyről beszélt a tábornok? Mert szerintem az autósvölgyiről.

Három évvel ezelőtt az autósvölgyben egy megátalkodott ember két férfit is halálra szúrkált. A rendőrök megtalálták a kést, s az azon lévő ujjlenyomatok alapján azonosították az elkövetőt is, ám a gyanúsított megdönthetetlen alibivel rendelkezett. Egyszerűen nem lehetett ott és akkor a tetthelyen. A helyszínen azonban felleltek egy tanút, akit sokkos állapotban vittek a helyi kórházba. Mire olyan állapotba került volna, hogy vallomást tehessen, nyomtalanul eltűnt, s azóta sem látta senki sem. Ekkor holtpontra jutott a nyomozás, bár hivatalosan nem lett megszüntetve, nyomozati cselekmény jó ideje nem történt.

A nyomozó attól félt, hogy ebben az ügyben is holtpontra jut, ám egy kósza ötlet új reményt kínált.
- Vattai hadnagy, kérem az elmúlt 24 óra tűzoltósági bejelentéseit!

Néhány perccel és egy újabb adag kávéval később a nyomozó és a hadnagy együtt nézték át Katasztrófavédelem adatbázisát, s egy cím láttán összenéztek.
- Odamegyünk? – kérdezte felettesét a hadnagy.
- Oda kéne. De oda tényleg nem állíthatunk be csak úgy.

Nem bizony, hiszen a címen található pincében nemrég járt ott a nyomozó. Utoljára 26-án, amikor a házigazda meghívta őt egy karácsonyi borkóstolásra, közelgő nyugdíjazása kapcsán. S a felügyelőnek szörnyű balsejtelme lett, lerogyott forgószékébe, s csak annyit mondott Vattainak alig hallható hangon: - Kávét…

Sem a tűzijáték, sem pedig a piros-kéken villogó rendőrautók nem világították már be a helyet, ahova néhány órával korábban egy meztelen női test zuhant az újévet köszöntő tömegbe. Még éjszaka volt, csak néhány köztéri lámpaoszlop adott némi félhomályt a város főterén, ahonnan az órák óta lesben álló őrszemek egy felvillanó fényt láttak a megfigyelt ablakok mögött.

Szabósi felügyelő épp egy női arcot keresett abban a könyvben, amelyben csak férfiak szerepeltek, s amelyet a kolostorból hozott magával. Miközben kavargatta, ki tudja, hányadik kávéját, elmélyülten figyelte a portrékat. Még mindig nem sikerült azonosítani az éjféli holttestet, s rettentő balsejtelme volt azzal kapcsolatban, hogy valaki feltörte a Rendőrség számítógépes adatbázisát.

Mellette barátja, Bill McKay ült az asztalnál, s az autósvölgyi gyilkosság részleteit tanulmányozta.

- Gondolod, van összefüggés a két esett között? – kérdezte két kávé között a felügyelő.

- Hogy van-e összefüggés, azt nem tudom. De érdekesnek találom, hogy mindkét ügyben az ujjlenyomatok viszik holtvágányra a nyomozást.

Ahogy befutott a riasztás, a felügyelő talpra ugrott. – Ébredjen, hadnagy! – rázta meg a szendergő munkatársa vállát, akinek nagyjából fél órája engedélyezett pihenőt, mivel már több, mint 24 órája teljesített szolgálatot. – És igyon egy kávét – tette hozzá.

A felügyelő és a hadnagy egy szakasz járőrrel észrevétlen közelítették meg azt a tízemeletes lépcsőházat, amelyből kizuhant a holttest, és ahol nemrég halvány fényt láttak egy pillanatra felvillanni az őrszemek. A nyomozó gyors parancsaira a járőrök egy része körbevette a házat.

- Érdekes – jegyezte meg az egyik járőr – pontosan ugyanezen a helyen álltam éjfél után is, amikor a kihallgatások folytak. Jó lenne, ha most is olyan szerencsém lenne, mint akkor.

A nyomozó meghallotta a lelkes beszámolót, s hogy a saját feszültségét is oldja kicsit, rákérdezett. - Miért, milyen szerencséje volt, zászlós?

- Még sosem találkoztam a megyei kapitánnyal, s akkor kezet is foghattam vele – válaszolta derűs arccal, majd suttogva folytatta, mint aki nagy titkot árul el. - De inkognitóban volt, magánemberként. Azt mondta, a barátnőjénél volt és diszkréciót kér – vigyorgott a zászlós.

- Szóval éjfélkor itt volt a kapitány? – nézett össze Szabósi Vattaival. – Most már értem, hogyan érhetett olyan gyorsan az irodába.

Szabósi és Vattai a járőrök másik részével felment a negyedik emeletre. A lakás, ahol a fény villant, ugyanaz volt, ahol a detektív egy sötét árnyat látott visszahúzódni a nyomozás kezdetén.

Néma csöndben sikerült bejutniuk a lakásba. Az előszobában üres pizzás dobozokba botlottak, s füstölő illata csapta meg az orrukat. A gyenge fényben alig-alig láttak. Az előszobából két szoba nyílott: egy nagyobbik balra, s egy kisebbik pedig jobbra. A felügyelő ösztöne azt súgta, előbb a nagyobbik szobába nézzenek be. 

A földön egy matrac feküdt, még meleg volt, mellette egy feltöltött mobiltelefon, amelynek még világított a kijelzője. Ezen kívül a szoba üres volt, leszámítva azt a szőnyeget, amelyet sötét foltok tarkítottak. – Vér – futott át a felügyelő agyán. A nyomozó zsebre tette a mobiltelefont, és átmentek a kisebbik szobába. Ott sem találtak senkit, s ennek a berendezése még a nagyszobánál is szegényesebb volt. Csak néhány bilincs volt a falhoz erősítve, ezt leszámítva a helyiség teljesen üres volt. – Vegyetek mintákat a szőnyegből! – adta ki az utasítást a kollégáinak.

Ebben a pillanatban ajtócsapódást, majd sietős lépteket hallottak. Vattai hadnagy már futott volna utána, de Szabósi felügyelő megállította: - Hagyd! Majd a fiúk elkapják a bejáratnál. 

A felügyelő fejében már összeállt a kép. A negyedik emeleti lakás egy börtön volt: míg a kisszobában a falnak bilincselve őrizték a foglyot, a nagyszobában a börtönőr lakott. Ha ugyan, a spártai körülményeket lakhatásnak lehet nevezni. S ha csakugyan vér van a szőnyegen, akkor nagy összegben merte volna fogadni arra, hogy az éjféli áldozaté lehet.

A lépcsőházból kilépve a felügyelő nyugtázta a hírt, hogy emberei elfogták a félmeztelen, csak egy farmernadrágot viselő menekülőt, s már a Rendőrség vendégszeretetét élvezi.

- Hát, az biztos, hogy bárki lakja is ezt a lakást, már tudja, hogy itt vagyunk – húzta össze magán a kabátját a nyomozó. – Most egyenlíteni kellene, jó lenne, ha mi is tudnánk róluk valamit – s elővette a negyedik emeleti lakásban talált mobilt. – Nézd át, kérlek – nyújtottá át a készüléket a hadnagynak. – Mindent tudjunk meg a mobilból. Én megismerkedek a vendégünkkel. Ti pedig – fordult a járőreihez – vizsgáljátok át a lakást az utolsó négyzetcentiméterig és zárjátok le.

Kiváló csapattal dolgozott együtt. Évek óta tartó közös szolgálatuk révén fél szavakból is értették az utasításait. Tudta, hogy Vattai, aki igazán naprakész az informatika és a modern számítástechnika terén, hamarosan minden titkot kiszed a készülékből. S számíthatott a kollégáira is, akik most elemeire szedik szét, majd rakják össze a lakást. Segítségük nélkül nem is remélhetett semmilyen sikert.

A Rendőrség kihallgatásra szánt helyisége legalább olyan spártai volt, mint a lakás, azzal a különbséggel, hogy itt azért volt egy asztal két székkel, ahova le lehetett ülni. A felügyelő két pohár kávéval ült le az asztalhoz, ahol már várta a 20 év körüli sovány testalkatú, beesett szemű férfi. Furcsa látvány volt, ahogy rendőrségi egyenpólót viselve ült azon a helyen, ahol az ügyfelek – ahogy maguk között nevezték a kihallgatott személyt – szoktak helyet foglalni.

- Köszönöm – mondta alig hallhatóan fogoly.

- Nem magának hoztam – azzal az egyik pohár tartalmát felhajtotta a felügyelő. – A Rendőrség büdzséje pont úgy áll, ahogy a maga szénája. Rosszul. Örüljön inkább az ajándékpólónak.

- Semmit sem fogok mondani! – kiáltott fel hirtelen a kihallgatott.

- Kár – sajnálkozott a rendőrtiszt, s megkezdte második pohár kávéját – így nehezen fogunk összebarátkozni.

A felügyelő hiába tett föl kérdéseket. Sem az ügyfél nevét, sem a lakhelyét nem tudta meg, ahogy azt sem, hogy hova sietett annyira. Viszont volt alkalma megfigyelni a vele szemben ülő embert. Vékony, csontos ujjai voltak, amelyeken bőrkeményedések jelezték, hogy fizikai munkához szokott. Szemei véreresek voltak, mint aki már régen nem aludt, ajkai cserepesek, s hunyorgott a neonfénytől. Bőre sárgásbarnás árnyalata és beesett, vékony arca akár egy hollywoodi zombié. Kitágult pupilláiból és heves szívveréséből arra következtetett a felügyelő, hogy gyógyszer hatása alatt áll. Ám ahogy jobban megnézte a vele szemben ülő férfit, valami különös dolgot vett észre a körme alatt. S már másodszor jutott ugyanarra a következtetésre: - Vér.

Vattai hadnagy lépett a kihallgatóba. – Felügyelő, ezt látnia kell!

Szabósi felhajtotta a maradék kávéját, az üres poharat pedig otthagyta a kihallgató szoba asztalán. A hadnagy egy újabb ujjlenyomatmintát mutatott, s annak eredményét osztotta meg felettesével. – Nem fogja elhinni, de az új barátunk ujjlenyomata szerepel már a rendőrségi adatbázisban. És tudja kié?

- Na, kié?

- A három éve tűzvészben elhunyt férjé.

Szabósi behunyta a szemét. – A férjé? Annak az özvegynek a férje, akinél éjfél után voltunk?

- Igen.

A nyomozó elővette a zakója belső zsebében lapuló fényképet, s Vattai elé tartotta: - Szerinted?

- Az arca… hát akár igen, akár nem – bizonytalankodott a hadnagy, s a fotón szereplő férfi bal vállán látható tetoválásra mutatott. – Viszont ügyfelünknek nincs ilyen tetkója, ez egész biztos. 

Igen, ezt a tényt határozottan alá tudta támasztani a felügyelő is, maga is látta, hogy a fogva tartott férfinak egyáltalán nem volt semmilyen tetoválás sem a bal vállán, sem a felsőtestén.

A beszélgetést hallotta Bill McKay is, aki állát vakargatva próbált megoldást találni a lehetetlenre.

- Elméletileg lehetséges-e – fordult a két rendőr felé -, hogy egy belső ember felülírja az adatbázist? Lehetséges-e, hogy egy rendőrségi alkalmazott, számítva a lépéseinkre, előre betáplálja az ujjlenyomatokat a számítógépbe, s így minden egyes lekérdezés tévútra vezet minket? Lehetséges-e, hogy valaki mindig egy lépéssel előttünk jár?

Szabósi nyomozó mindig is bízott a Rendőrség tisztességében. Hitte, hogy feladatuk a bűnözők lefülelése, nem pedig a támogatása. Az, hogy esetleg áruló lehetett közöttük, még legvadabb álmaiban sem fordulhatott elő. De ki lehetett az áruló? Kinek lehet olyan szintű jogosultsága a számítógépes hálózathoz, hogy felülírja az adatbázisokat? Erre még neki, a kitüntetett és nyugdíj előtt álló nyomozónak sincs lehetősége, erre csak igen magas jogosultsági szinttel van lehetőség.

A hideg veríték akkor lepte el a detektív homlokát, amikor rádöbbent, hogy a Katasztrófavédelem adatbázisában talált cím, vagyis az a pince, ahol a tűzeset volt, és az előbb felmerült kérdésre saját magának adott válasz ugyanazt a személyt jelöli. S akkor a felügyelő elkiáltotta magát, hogy hangját visszaverte az épület fala: - Vattaiiii!

- Itt vagyok – szólt a hadnagy nyugodt hangja a háta mögül, aki egész eddig ott volt a közelében.

- Mit talált a telefonban?

- Voltaképpen semmit. Illetve… egyetlen névjegy sincs a memóriájában eltárolva, viszont mindig csak ugyanazt a számot hívták erről. Legutóbb épp azelőtt, hogy rátörtünk a lakásban.

- Tehát a kijelző fényét látták az őrszemek – vonta le a következtetést a felügyelő. – Kinek a száma az?

- Gondolom, nem okozok meglepetést azzal, hogy a hívott számhoz egyetlen tudakozó sem tud nevet és címet társítani. Az egy feltöltőkártyás, áruházban vásárolt mobil, amelyet készpénzzel fizettek ki. A gazdája egy névtelen és arctalan valaki.

- Értem, Vattai – nyugtázta a nyomozó. - Még valami?

- Igen. A telefonon van internetes kapcsolat, de nemigen használták azt. A böngészési előzmények között van egy link, ami egy jelszóval védett rendőrségi fájlhoz vezet. Belső állomány.

- S mi van abban a fájlban? - lepődött meg a nyomozó.

- Hát ez az. Nem tudok oda belépni – hivatalosan. Titkosított és védett fájl.

Szabósi habozott egy pillanatig, majd felülemelkedve a szabályokba vetett hitén, megkérdezte: - S nem-hivatalosan?

- Adjon pár percet, főnök! – s Vattai rögtön hozzá látott, hogy feltörje a védett mappát. 

Szabósi már előre tartott attól, mit rejt a titkosított állomány. Sejtette, hogy valakinek fájni fog. Azt elfogadja, ha neki lesz ebből gondja, legfeljebb a tervezettnél korábban nyugdíjazzák. De csak remélni tudta, hogy nem a járatja le a Rendőrség egészét, s nem kompromittálja a testületet. Lassan kortyolta kávéját, amikor nyílott az irodájának ajtaja, s váratlan látogató lépett be rajta.

- Kapitány úr? – vágta magát vigyázzba az őszülő hajú detektív a tőle fiatalabb felettese előtt. Máskor hónapokig sem néz a megyei kapitány e vidéki város felé, most pedig egy éjszaka alatt másodszor. Ám a kapitány nem fogadta köszönését.

- Nem azt mondtam, hogy álljon le a nyomozással? – s a kapitány hátra tett kézzel állt az ablakhoz, s a tízemeletes épület felé fordult.

- Kérek engedélyt, kapitány, mi nem is nyomozunk abban az ügyben – jelentett az elöljáró hátának a nyomozó. - Jelenleg egyetlen üggyel foglalkozunk: egy gyanús fiatalembert hoztunk be, aki nem mutat együttműködést. Pusztán a személyazonosságának megállapítása folyik.

- Lezáratott egy lakást! – kiabált a felettes a nyomozóval.

- … ahol vérfoltokat találtunk, s minden bizonnyal egy bűncselekmény helyszíne – válaszolt higgadtan a nyomozó.

- Utoljára szólok – hangzott a megyei kapitány szigorú hangja az irodában – álljon le a nyomozással. Az eljárás megyei szinten folyik tovább! Leléphet!

A nyomozó tanácstalanságot mímelve nézett körül a parancs hallatán.

- Hova? Engedelmével, kapitány úr, ez az én irodám…

A foglyot, akit nemrég hallgatott ki a nyomozó, éppen zárkájába kísérték, amikor a felügyelő kilépett az irodájából. Látta, hogy az üvegajtón keresztül a rendőrségi pólót viselő férfi összenézett a kapitánnyal. Az nem lepte meg, hogy a fiatalember felismerte a megyei főrendőrt, hiszen utóbbi sokszor nyilatkozik a tévében. Az viszont inkább meglepte, hogy az elöljárónak nem sikerült leplezni, ő is ismeri az ügyfelet, s a felettese tekintetében egy különleges érzés nyomát vélte felfedezni.

A nyomozóra már türelmetlenül várt Vattai a folyosón, aki izgatottan szólította meg felettesét.

- Főnök, nagy hírem van! 

- Nekem meg egy megérzésem, de mondja, fiam.

- A lakás szőnyegén talált vér az éjféli áldozat vére, semmi kétség. A matracba rejtve pedig egy baseball-ütőt találtunk, amelyet szintén az áldozat vére borít. S mit gondol, kinek az ujjlenyomata van rajta? A maga új barátjáé, akinek a körme alatt szintén vér van. Az áldozaté. Ezt megcsíptük, főnök! – ujjongott a hadnagy.

A nyomozó azonban már nem bízott a Rendőrség adatbázisában. Hiába a technika, ha valaki felülírja az egyébként precíz nyilvántartást. Szomorú mosollyal az arcán válaszolt a hadnagynak.

- Az ujjlenyomatokban ma este már nem nagyon bízom, fiam.

Vattainak felcsillant a szeme, hiszen ugyanerre gondolt maga is, és örült, hogy saját észjárása megegyezett a nyomozóéval.

- Nem a számítógép adatbázisát használtam, egyszerűen összehasonlítottam a két ujjlenyomatot.

Szabósinak el kellett ismerni, ez szép húzás volt a fiatal hadnagytól. A mintavételben lehetett támaszkodni a modern műszerekre, ám az összehasonlítás már pepecselős munka.

- S egyeznek?

- Teljesen.

A felügyelő elismeréssel veregette meg beosztottja vállát.

- Ez szép munka volt, fiam – dicsérte meg beosztottját a felügyelő. – S most hozza ide nekem azt a telefont.

A kapitány még mindig ugyanúgy állt az ablaknál. Hátratett kézzel bámulta a tízemeletes házat, amikor a felügyelő – oldalán Vattai hadnaggyal és a zászlóssal - az irodába lépett.

- Ez az a telefon, amit a fiú lakásában találtunk. Tudjuk, hogy ő volt, egyeznek az ujjlenyomatok. 

A kapitány továbbra sem fordult meg, csak némán hallgatta a beosztottját.

- Egyetlen telefonszámot hívtak erről a készülékről – s a felügyelő megnyomta a gombot, amellyel újra lehet hívni az utolsó tárcsázott számot, s néhány pillanattal később egy másik mobil a kapitány zsebében csörrent meg.

A kapitány még mindig nem mozdult meg, s nem nyúlt a telefonért sem.

- Vattai hadnagy megtalálta a titkos állományt is, amelyre egy link mutatott ebből a telefonból, melyet a kezemben tartok. Tudja, mit tartalmaz? 

A nyomozó választ várva szünetet tartott. Mivel a kapitány még mindig némán állt az ablak előtt, Szabósi biccentett Vattainak, s az iroda falára rögzített tévékészüléken egy videó indult el. A filmen ugyanaz a kihallgató szoba volt látható, ahol néhány perccel korábban Szabósi nyomozó hallgatta ki a fiatal gyanúsítottat. Ezúttal azonban egy szőke nő volt a széken, A nyomozó rögtön fölismerte azt a nőt, aki az autósvölgyi gyilkosság tanúja volt, és oly’ hirtelen tűnt el. 

„Láttam egy magas, 20 év körüli sovány testalkatú, beesett szemű férfit, akinek a ruhája tiszta vér volt. Én épp nagymamámat akartam meglátogatni, aki errefelé lakik. Kisétált abból a fehérre festett házból, ahol Pista bácsi, az egyik áldozat él, és beszaladt a szomszédba. Volt valami a kezében, de azt nem láttam, hogy mi. Lehet, hogy egy kés volt, igen, de az is csupa vér volt. Aztán sikoltozást hallottam, s én nagyon megijedtem. Elbújtam egy nagyobb fa mögött, s vártam. Aztán láttam, hogy ugyanaz az ember kijön a második házból, sokkal véresebben annál, mint ahogy bement, és telefonál valakinek. Hamarosan jött egy autó, amiből egy egyenruhás férfi szállt ki. A megyei rendőrkapitány…”

Itt megszakadt a film. Néma csend ülte meg az irodát. Tompa hangon a nyomozó szólalt meg.

- Szóval a tanú mégis csak tett vallomást, s ezért el kellett hallgattatni, igaz? Kompromittálta Önt, és valakit, akit fedezni próbált. Valakit, aki az ön fia. De ahhoz túl tisztességes, hogy öljön, a szadista fia kezébe pedig mégsem akarta adni. Hát elzárta a tanút, a vallomást pedig titkosította.

A kapitánynak fájtak a nyomozó szavai, Jobban fájtak, mint bármi más. Nem az fájt, hogy véget ért a játék, hanem az, hogy szembe kellett néznie az igazsággal.  Még így, háttal állva is.

Fiának szadista jelleméért mindig is saját magát okolta, s már egészen fiatalon észrevette ezt a rettenetes hajlamot. Már akkor, amikor kisgyerekként élvezetet talált abban, hogy legyek szárnyait tépte ki, vagy ártatlan háziállatok szenvedését nézhette. Hiába kezeltette. Hiába szerette és járatta pszichiáterhez, az évek során csak erősödött a hajlam. Végül saját maga zárta be abba a tízemeletes lakásba, ahol bilincsre verte a saját fiát.

Hibázott, amikor úgy gondolta, hogy fiával kettesben töltik a szilvesztert a pincéjében, s finom borokat iszogatnak. Csak sejtette, hogy a tűz, amely váratlanul támadt, szintén a fia műve lehetett. A tűzoltók ugyan eloltották a lángokat, ám valaki, akit évek óta bezárva tartott a boros hordók között, mire levegőre került, már végzetes füstmérgezés ért. 

Későn ért vele a belvárosi lakáshoz, amely egy tízemeletes lépcsőház negyedik szintjén van. Addigra az autósvölgyi tanú már meghalt.

- Vattai hadnagy és Varga zászlós, hagyják el az irodát! – hangzott a felügyelő parancsa. A két rendőr kilépett az irodából, s nyomozó kettesben maradt a kapitánnyal. Ekkor szólalt meg először a főrendőr.

- Hogy jött rá, hogy a fiam?

- Úgy, ahogy Ön nézett, kapitány úr a tettesre, csak egy apa nézhet a fiára. Ön még mindig szereti a fiát, bármit is tett. S ezért semmilyen szemrehányás nem érheti Önt, kapitány.

A kapitány némán bólintott. - Ha nem lennék a felettese, most letartóztatna, gondolom.

- De Ön e pillanatban is a felettesem. S bár nem követett el gyilkosságot, felelnie kell személyi szabadság megsértéséért, hatósági nyilvántartás manipulálásáért, és nyomozás akadályoztatásáért is – pillanatnyi szünet állt be a társalgásban, de a felügyelő folytatta. – Amit javaslok, az részben Önnek, részben pedig az Ön által betöltött tiszti rendfokozatnak szól.

A kapitány szótlanul fordult meg az ablaktól, s nézett egyenesen a felügyelő szemébe, majd a nyomozó higgadtan folytatta.

- Nem tartóztathatom le, erre nincs jogom, de tudom, kitől kaphatnék erre parancsot. Azért küldtem ki az állományt, hogy ne kelljen Önt bilincsben látniuk a beosztottainak.

A kapitány hálát érzett ezért a gesztusért. - Köszönöm a tisztességét, nyomozó.

- Ezért csak javaslom, nem kérem, hanem csak javaslom, uram, adja át szolgálati igazolványát és szolgálati fegyverét.

A kapitány belegyezően bólintott. Belső zsebéből kivette jelvényét, megsimogatta, majd a nyomozó asztalára tette. Levetette zakóját, s akkurátusan egy szék karfájára helyezte, majd markolatával a felügyelő felé nyújtva átadta fegyverét is. E mozdulatsor felért egy beismerő vallomással.

- Mindig is Ön volt a legkiválóbb nyomozónk, Szabósi.

- Még valami, kapitány – szólt a felügyelő, miközben elvette a kapitány fegyverét, és a fegyverszekrénybe zárta. - Holnap reggel, illetve ma reggel – helyesbített az órára pillantva - jelentse be lemondását és távozását a testülettől.

Nem tudni, hogy a kapitánynak vagy az irodát maga mögött hagyó nyomozónak volt nehezebb ebben a pillanatban a szíve. A városban hajnalodott, s az új esztendő legkorábban ébredő gyermekei már elkezdték a városi nagytakarítást. 

Barátja, Bill az épület előtt várta őt. Elegánsan és frissen borotváltan, mint ahogy azt már az évtizedek alatt megszokhatta.

- Tudod, Gyula, kicsit sajnálom, hogy a tetoválásnak semmi köze sincs az esethez, illetve az egyházhoz – fordult Bill a nyomozóhoz. – A zúzódások torzították az ábrát, és nem vettem észre, hogy a háromszög körül lévő jelek nem pontosan azok, mint amilyen a nyolcadnapi üdvözültek szimbóluma. Ők lángnyelveket rajzolnak a háromszög köré, az áldozaton pedig egy tekergő kígyó öleli körbe a háromszöget. Bár, ez is egy érdekes szimbólum: Isten és a Sátán szimbólumainak kettőssége.

- Valóban. A tűzeseteknek semmi köze sincs a nyolcadik naphoz, és a megégett férj sem támadt fel női testben. Köszönöm a segítséged – nyújtott kezet a nyomozó. – Sajnálom, hogy nem sikerült a síelés.

- Ugyan. Egyébként Te hol töltötted volna a szilvesztert?

- Csak egyetlen dolgot akartam: Csehovot szilveszterre.

- vége -