Az áruházi télapó

 Az áruházi télapó

Gyerekzsivaj töltötte meg az áruházat. December volt, alig néhány nappal Karácsony előtt, s minden gyermek a Mikulással szeretett volna beszélgetni. Hosszú, tömött sorok kígyóztak végestelen végig körbe az áruházban, s ki türelmesen, ki pedig izgatottan várta, hogy az öreg, piros kabátos ember fülébe súghassa szíve vágyát. A Télapó olykor bólintott, máskor elégedetten mosolygott, s nagy ritkán gondterhelten ráncolta homlokát.

A sorban az utolsó egy négy-ötéves legényke volt, s türelemmel állta végig a hosszú sort, majd lehajtott fejjel lépett a Télapóhoz.
-Én nem tudok énekelni – mondta alig hallhatóan.
- Nem baj – mondta kedvesen az öreg – egy verset azért mondasz nekem?

A fiúcska válasz helyett csak megrázta a fejét, és továbbra is a földre szegezte a tekintetét.
- No, így nehéz dolgom lesz – sóhajtott a Télapó – de tudod mit? Gyere, ülj az ölembe! – A kisfiú a Télapó ölébe ült, de továbbra sem szólt semmit. – No, mit szeretnél, tőlem? – kérdezte tőle hosszú, ősz szakálla mögül. A kisfiú azonban hosszú, mély hallgatásba burkolózott. Néhány percig így maradtak, amikor egy kövér könnycsepp gördült végig a kisfiú arcán, végig-végig, egészen a Télapó piros kabátjáig. – Ejnye, no. Hát mi bánt téged?

A kisfiú fölemelte fejét. Nagy, szomorú kék szemekkel nézett a Télapóra, majd a fülébe súgott valamit. S ahogy kimondta az alig hallható szavakat, kiugrott a Mikulás öléből, s apukája karjaiba szaladt. A férfi megtörölte a fia arcát, s már épp indulni akartak, amikor a Télapó utánuk szólt:
- És az apukád? Gyere, apuka, te is végigálltad a sort – fordult a Télapó a szülőhöz -, Te is kérhetsz valamit a Télapótól!
- Ó, nem, köszönöm – hárította el udvariasan a meghívást – én ma csak kísérő vagyok.
- Nem úgy van az – szólt az Öreg – mindenkinek van egy kívánsága.

Az apuka tétovázni látszott. Mondaná is, meg nem is. Eszébe jutott az a sok-sok levél, amit gyerekkorában írt a Télapónak. Még emlékezett azokra a régi téli estékre, melyek megelőzték a Télapó érkezését. Még nem felejtette el, micsoda izgalom, micsoda várakozás élt benne minden Karácsony előtt. Várta a könyvet, a kerékpárt, s azokat az ajándékokat, amelyeket csak titokban remélt.
- Apa, menjél, Te is mondd el! – buzdította a kisfiú is.
- Ugyan már, úgysem tudja teljesíteni – mondta a férfi.
- De, Apa, megígérted tegnap este, hogy Te is elmondod a Télapónak a kívánságod!
- Hát, ha így van – szólt a Télapó - akkor a fia miatt mindenképpen muszáj lesz.
- Jó, hát ha annyira akarjátok… szóval szeretnénk egy, illetve a fiam szeretne egy… szóval mindketten szeretnénk egy szánkót… olyan igazit, amit az Áruházban árulnak, amit a Télapó Szánkójaként hirdetnek, de sajnos, túl drága…
- Apa, ne ezt mondd – rázta meg apja kabátjának ujját a kisfiú – megleszek a szánkó nélkül. Az igazit mondd, az igazi kívánságod! Tudod, amit tegnap este is mondtál!
- Hát… - fordult a fia felé a férfi. - Azt úgyse…
- De, apu, de! - makacskodott a fiú. - Apu, ő a télapó!

A férfi bizonytalankodni látszott. Vívódott, hogy engedjen-e, de csak kibökte. -  Tudja, feleségem… - majd a fiára nézett - az ő anyukája csodálatos meséket mondott. És az igazi kívánságunk, hogy csak még egyszer szeretnénk hallani az anyukája meséjét. De azt hiszem ezt még a Télapó sem tudja teljesíteni.
- Hm…  - komorodott el az öreg – nehéz lesz… de a Télapó minden kívánságot teljesít.

A kisfiú és az apukája felvették kabátjukat, s lassan haza sétáltak. Este ittak egy-egy bögre forró kakaót, s mindketten aludni tértek. Az esti mese után még beszélgettek kicsit, természetesen a Télapóról.
- Apa, a Télapó minden kívánságot teljesít?
- Nem tudom, de ez lenne a feladata. Ha igazi télapó volt, akkor biztosan teljesíti.
- Apa, hogy érted azt, hogy igazi télapó?

Apa sokáig tűnődött a válaszon. Már bánta, hogy kicsúszott a száján az utolsó mondat. Most mit feleljen?  Amikor ennyi idős volt, mint most a fia, akkor nagyon erősen hitt a Télapóban. Annyira erősen, hogy a hite már-már tudássá változott. Aztán, ahogy felnőtt, fokozatosan vesztette el a reményt. Nem akarta, hogy a fia hiábavaló illúziókban éljen, de a mesevilág varázsából sem szerette volna kiszakítani. S aznap már másodszor jutottak eszébe a Télapónak írt levelek, s az a fojtogató érzés, amely a torkában volt akkor, amikor rádöbbent: igazából a szomszéd Béla bácsi volt az, aki álszakállt ragasztott.

- Tudod, vannak emberek, akik szeretnék elhitetni másokkal, hogy ők maguk a Télapó. Piros kabátot húznak, álszakállt ragasztanak… nem biztos, hogy rossz szándékkal teszik. Lehet, csak mosolyt akarnak csalni egy reménykedő gyermek arcára. Ha az áruházban az igazi Télapóval találkoztunk, akkor teljesíteni fogja a kívánságodat. Ő maga mondta, hogy a Télapó minden kívánságot teljesít.

A fiú elfáradt a sok izgalomtól, s csakhamar elaludt. Különös álma volt. Álmában apukáját látta Télapónak. Azt álmodta, hogy apukája az, aki megtölti a csizmákat, és anya az, aki ott van mellette. Gyönyörű álomnak tűnt.

Másnap reggelre fehérbe öltözött a város. A forgalom lelassult, a buszok késtek, az emberek idegeskedtek. Apát is feltartották.
- Megismer? – kérdezte egy szakállas öregember tőle.
- Ne haragudjon, de nem igazán érek most rá –felelte a férfi.
- Nézzen csak meg jobban!
- Á, maga az az Áruházból! – ismerte fel a férfi az előző napi télapót.
- Szólítson csak Télapónak.

Apa némiképp türelmetlennek látszott, és nem volt ínyére a beszélgetés. A havas utakon lassabban haladt a forgalom, s jócskán késni fog a munkahelyéről.
- Nézze, most nincs itt a fiam. Maga egy színész vagy nem tudom, és nagyon jól játszotta szerepét. Talán túl jól is - magyarázta. - A fiam elhitte, hogy maga télapó. Én már felnőttem.
- Szóval nem hisz a télapóban?
- Nem. A télapó csak egy tündérmese.

Az öreg meglepődött e kijelentésen, de igyekezett palástolni csodálkozását.
- Pedig de sok levelet írtál gyerekkorodban a Télapónak!
- Mint mindenki más. De nézze, a fiam hitt magának. Most várja a szánkót, amit nem tudok megvenni neki, és ha most elkések a munkahelyemről, akkor még a béremből is levonnak - pillantott az órájára türelmetlenül. -  S azt sem értem, miért kellett azt mondania, hogy minden kívánságot teljesít - a férfi habozni látszott, majd kibökte. - A feleségemet még a Télapó sem adhatja vissza. Úgy értem, az igazi. Nem tudom, hogyan fogom ezután megóvni a fiamat a csalódástól. Ő komolyan azt hiszi, hogy az igazi Télapóval találkozott, és nem csak egy szélhámossal.

A fiatal férfi, amennyire a hóesésben tudott, elsietett. A szakállas öreg szomorúan csóválta a fejét. – Nehezebb lesz, mint amire számítottam – sóhajtott magában. Pedig az öreg biztos volt a dolgában. Tudta, hogy ő az a férfi, akit régóta keres, tudta, hogy ő az a fiú, akinek a szemében majd huszonöt évvel ezelőtt meglátta a csillogást. Persze, sok kisfiú és kislány szeme csillogott amikor rá néztek, de az a csillogás teljesen más volt. Igazi, tiszta és őszinte. Tudta, hogy ő az. De most nincs ott az a csillogás a szemében, helyén csak mélységes fájdalom látszik.

Az elmúlt közel negyed évszázadban folyamatosan figyelte a növekvő fiúcskát. Látta, amikor először szerelmes lett, és átérezte a fájdalmát, amit a szeretett lány elvesztése jelentett. Együtt izgult vele a vizsgákon, az egyetemi évek alatt, és ott volt akkor is, amikor megismerte a feleségét, a kisfia anyukáját. Az esküvőjükön az öreg is örömkönnyeket ejtett, és érezte a fiatal szülők boldogságát akkor, amikor megszületett a fiúk.

Egy rövid időre azonban szem elől tévesztette a kis családot, s ebben az időben történhetett valami, amiről nem tudott.

Hiszen most olyan megfáradt, annyira megkopott az a tekintet. Bár, amikor a fiára néz, mintha halványan felderengene valami abból a fényből, amit akkor, egy régi-régi decemberi esten, ugyanabban az Áruházban észrevett.

Az öreg észre sem vette, hogy időközben beesteledett. Úgy döntött, előcsalogatja azt az érzést az azóta apává lett férfiból. Magához vett egy kis csomagot, és a sűrű hóesésben elindult a családhoz. Könnyen odatalált, hiszen sokszor járt már ott – korábban évről-évre kapott egy levelet, amelyben teljesíteni való kívánságok sorakoztak. És ő mindegyiket teljesítette is, mindegyiket a maga módján.

Az utóbbi években azonban nem kapott beszámolót, s ez azt jelentette, hogy nem ismerte a közelmúlt eseményeit.

Csengetett. Számára ez furcsa volt. Korábban, amikor érkezett, sosem kellett csengetnie vagy kopogtatni
- Jó estét kívánok! – köszönt az öreg tisztelettudóan.
- Á, megint maga az? Mondja, üldöz engem? – üdvözölte némileg barátságtalanul a férfi.
- Csak erre jártam, gondoltam beköszönök. Reggel annyira sietett, nem is volt időnk beszélgetni - verte le  a havat a csizmája sarkáról, s észrevette a vacsoraasztalnál ülő fiút is. - Tudja, hogy nagyszerű fia van?
- Köszönöm… - enyhült meg a férfi. -  Szeretne bejönni? Ne ácsorogjon a küszöbön ebben a hóesésben…

Az öreg elérte, amit akart, bejutott a lakásba. Látta, hogy épp vacsora közben zavarta meg őket.
- Bocsánat, látom, rosszkor jöttem… várok, amíg befejezik.
- Kérem, foglaljon helyet. – mondta a férfi – épp jut még önnek is egy tányér, forró leves. Biztos átfázott odakinn.

Az öreg leült az asztalhoz. Nem kerülte el a figyelmét, hogy csak ketten esznek, anya hiányzott. - Vajon, hol lehet? – tűnődött. Érezte, hogy az asszony hiánya miatt járja át a fájdalom a házat. Talán ez az oka annak, hogy eltűnt a csillogás a férfi szeméből – és megértette, hogy ahhoz, hogy teljesíthesse a kisfiú fülébe súgott kívánságát, meg kell tudnia, mi történt.

Szótlanul ettek. A kisfiú lesütött szemmel csak a tányért és a kanalat figyelte. Az apa is inkább a kisfiát figyelte, bár néha az öregre is nézett.
- Igazán finom – próbálta dicsérni az étket a látogató.
- Semmiség. Zacskósleves. 15 perc alatt kész – válaszolta a férfi.

A leves elfogyasztása után a kisfiú, anélkül, hogy ránézett volna, beszaladt a szobába. Az öreg kettesben maradt a férfival.
- Hoztam neked valamit. – szólt az öreg, és átadta a kis csomagot. – Mind megvan, mind megőriztem.

A férfi kíváncsian vette el a csomagot. -  Mi ez? – kérdezte. A csomag piros, télapókat mintázó papírba volt csomagolva. – Csak nem mikulás-csomag? A fiamnak adja inkább…
- Ó, nem – hárított az Öreg – ezt neked hoztam. A tied.

A férfi szótlanul kezdte kibontani a csomagot. Néhány, réginek tűnő papírdarabot talált, gyermeteg kézírással. Kérdő tekintetére az öreg csak biztatta, hogy nézze meg őket jobban. A férfi kinyitotta az elsőt:

„Kedves Télapó!” – így kezdődött a levél. – „Azt hiszem, egész évben jó voltam. Segítettem a szüleimnek, és az öcsémet sosem vertem meg, bár néha megérdemelné. Tavaly könyvet kértem tőled, és biztos elfogyott, azért nem hoztál, csak tollat meg füzetet… most nem kell a könyv… egy ugyanolyan biciklit szeretnék, mint amit Béla bácsi kisfia kapott tavaly tőled. Biztos van még egy.”
- Hogy került magához ez a levél? – csodálkozott a férfi.
- Te küldted nekem. Mindegyiket megőriztem a levéltáramban. Nem csak a te leveleid vannak ott, hanem tízezer és tízezer reménykedő gyermeké. Tudod, miért vannak olyan hatalmas jéghegyek az északi sark környékén? Azokban őrizzük a leveleket.

A férfi nem akart hinni a fülének.
- Maga viccel velem…
- Hát, ha nem hiszel nekem, nézd meg a többi levelet is. Mindegyiket te írtad. Megismered őket?

A férfi csodálkozva nyitotta ki a leveleket. Felismerte saját kézírását, emlékezett a szavakra, amelyeket papírra vetett. Mosolyogva nézte a gyermeki ákom-bákom betűket.

Az öreg a tekintetét figyelte. Várta, hogy újra előjöjjön a csillogás, a fény, amely a jelet jelentette neki.
- Tényleg maga az? – kérdezte a férfi – illetve Te vagy az? Annyira zavarban vagyok.
- Mindig is tegeződtünk. Ne zavartasd magad.
- És hol van a piros ruhád? – kérdezte a férfi – És a rénszarvasok? Hol van a szánkód?

Az öreg hétköznapi ruhában állt előtte, az ősz szakállán kívül semmi nem utalt arra, hogy ő lenne a Télapó.
- A piros ruhát csak szolgálatban viselem. Egy időben azt hordtam hétköznapokon is, de rájöttem, hogy kevésbé feltűnő, ha utcai ruhát öltök. Ugyanez igaz a rénszarvasokra és a szánkóra is. Hozzád most gyalog jöttem… na jó, használtam egy kis varázsport is, hogy könnyebben ideérjek. Tudod, fáj a lábam. A Santa Claus már inkább csak sánta Claus.
- Mindenkit álruhában látogatsz meg? Szóval akkor így tudsz különbséget tenni jó és rossz gyerekek között. Hát, én elég modortalan voltam Önnel. Vagyis veled. Még virgácsot sem érdemlek – hajtotta le a fejét a férfi. – De a fiam, na, ő igazán rendes srác. Megérdemelne valami különleges ajándékot. Ugye, teljesíted a kívánságát, és elhozod neki azt a szánkót, amit annyira szeretne?
- Most más ügyben járok – hárított az Öreg. – Valamikor hittél. Tudtad, hogy létezem. Csillogott a szemed, amikor velem, amikor rólam beszéltél. Mi történt, mi változott meg? Minden évben levelet írtál nekem, amelyekben leírtad, hogy mi történt veled, veletek, és kértél egy szerény ajándékot.
- Aztán elmaradtak – vette át a szót a férfi.
- Igen… pedig azt hittem, hogy mindig hinni fogsz bennem, vagyis a télapóságban. Ott volt a fény, a csillogás a szemedben, és most a nyomát sem látom.
- Egyetlen kívánságomat sem teljesítetted – mondta vádló hangsúllyal a férfi. – Soha nem hoztál sem könyvet, sem biciklit, sem pedig bármit, amit kértem. Másoknak, igen, ők mindent megkaptak. Könyvet, biciklit, társasjátékot…
- Lehet, hogy igazad van – gondolkozott el a Télapó. - Amikor könyvet kértél, akkor tollat és füzetet adtam neked. Ez nem könyv. De szerinted miből lesz a könyv? Nem üres papírból és tintából? Amikor könyvet kértél, én adtam egy esélyt, hogy legyen könyved. És most nézd meg, mennyi könyv sorakozik a polcodon… és ott van közöttük az is, amelyiket Te írtad. Az elsőt abba a füzetbe, és azzal a tollal, amelyiket én adtam neked. Könyvet adtam neked – ha nem is szó szerint értve.
- Jó, ez elfogadható – mondta a férfi. – De a biciklit akkor sem Te adtad, azt csak a szomszéd Béluskának vittél…
- Igen, emlékszem. Ez nehezebb dió volt, mint a könyv. Mit is kaptál akkor, amikor a biciklit kérted?
- Nem tudom, nem emlékszem.
- Hm... én sem - vakarta meg bozontos szakállát a Télapó. - Viszont emlékszel arra, hogy miből vettél magadnak mégis csak kerékpárt?
- Az első könyvem jövedelméből - ismerte föl az összefüggést a férfi, majd a látogató megerősítette:
- Amit azzal a tollal és abba a füzetbe írtál, amit én adtam neked.

A férfinak most kezdett el derengeni, hogy a télapó voltaképpen minden kívánságát teljesítette. Csak nem úgy, ahogyan ő szerette volna, hanem inkább hozzá segítette az álmai eléréséhez. Meg kellett küzdenie a vágyaiért, ám a télapó segítségével esélyt kapott minden álom eléréséhez.  - Hogyan is mondta az imént az öreg? Ha könyvet kérsz, én esélyt adok arra, hogy legyen könyved.
- Látom, most már érted – szólalt meg a Télapó – nem pont úgy teljesítem a kívánságaidat, ahogyan Te elképzeled - Az öreg visszavette kabátját és kesztyűjét. - Most mennem kell, tudod, nálunk most van a főszezon.

Karácsony este a Télapó arra gondolt, hogy vajon jól tette-e, hogy felfedte a kilétét. De úgy érezte, nincs más mód arra, hogy megtudja, őrzi-e még a fényt, a csillogást a szemében. Nem volt könnyű dolga, hogy teljesítse a kívánságokat. Három, különleges kívánsággal állt szemben: a férfi szánkót szeretett volna a fiának – nem is akármilyent, hanem azt, amelyiket a Télapó Szánkójaként árultak az Áruházban. Azon kívül szerették volna még egyszer hallani Anya meséjét és nevetését, és ott volt az a különleges kérés, amelyet a kisfiú súgott a fülébe még akkor, amikor két nappal azelőtt találkoztak az Áruházban.
Sajnos, a fényt, a különös csillogást, azután sem vette észre a férfi szemében, hogy felébresztette benne a gyermeket. Nehéz szívvel hagyta ott a családot. Tudta, hogy a varázspor, amit a férfi szemébe észrevétlen szórt, elfeledteti vele a látogatásának részleteit, és úgy fog rá emlékezni, mintha álom lett volna csupán.

Apa és fia együtt állították fel a karácsonyfát, és készültek az ünnepi vacsorára. Este Mama és Papa, feleségének szülei jönnek vacsorára. Hagyomány szerint, megajándékozzák egymást. Már évek óta olyan ajándékot adnak egymásnak, amelynek nincs pénzben kifejezhető értéke – azt a pénzt, amelyet ajándékozásra szánnának, jótékonykodásra fordítják, és a jótékonykodásról szóló bizonyítványt egy-egy fehér borítékban a karácsonyfára akasztják. Ezeknek a borítékoknak a kibontása általában az est fénypontját jelentik.

Apáék idén egy családi fényképalbumot készítettek Mamának és Papának. Az elmúlt néhány év legszebb képeit gyűjtötték össze. A fehér borítékba pedig egy csekk került – annak az Alapítványnak a nevére, amelyik Anya gyógykezelésében segített.

Végre Mama és Papa is megérkeztek. Az esti vacsora után került sor az ajándékok átadására.
- Ezt Anya holmijai között találtuk – mondta Papa – egy piros, télapó-mintás papírba volt csomagolva, azt hiszem, nektek szánta. Én, illetve mi megnéztük, és úgy éreztük, hogy sokkal jobb helyen lenne nálatok. Ez egy videoszalag… és azt hiszem, azt hisszük, hogy ma este kellene megnéznetek.

Apa és a kisfiú szótlanul vették át a régi videoszalagot. Csakugyan, télapó-mintás papírba volt csomagolva.
- Nem tudjuk, honnan bújt elő az a csomag – vette át a szót Mama –, még sohasem láttam a lányunk holmijai között.

A videólejátszó hosszú, néma másodpercek alatt indította el a régi felvételt. A felvétel gyenge volt, de jól látszott rajta Anya, ahogy mosolyogva mesél egy mesét. A mese egy kisfiúról szólt, akinek a szemében különös fény lakott, s amelynek segítségével mindenkiben a jót látta. Ám a kisfiú felnőtt, és a fény kialudt a szeméből. A fény azonban nem tűnt el – a mese szerint az ő fiának szemében él tovább.

Apát hosszú idő után látta a fia újra mosolyogni. Szeme könnyes volt, de a fia boldogan állapította meg, hogy Apa mosolyog. Épp abban a pillanatban ért véget a film, amikor kopogtattak az ajtón.
- Bocsánat a zavarásért – mondta egy szakállas, piros ruhás ember –, a rénszarvasaim hoztak ide…
- A Télapó! – kiáltott fel a kisfiú csillogó szemmel, meg sem várva, hogy az öreg befejezze a mondatot.
- A Télapó… - ismételte el a férfi is.
- Igen, én vagyok… csak egy különleges ajándékot hoztam ennek a nagyszerű kisfiúnak, akinek olyan csodálatos kívánsága volt az idei Karácsonyra. Azt kívánta, azt súgta a fülembe két nappal ezelőtt az Áruházban, hogy bárcsak újra látná mosolyogni az apukáját. Úgy látom,  a kívánsága teljesült. Most pedig gyere – fordult a kisfiú felé – különleges ajándékot szántam neked.

A Télapó kézen fogta a kisfiút, és olyan ajándékot kapott, amit sem előtte, sem azóta egyetlen kisfiú sem: utazott a Télapó Szánkóján. Csillogó szemmel ejtette foglyul a kavargó hópelyheket, s a Télapó is boldogan vette tudomásul, hogy a fény, a szemekben lakó csillogó fény, amelynek segítségével az ember mindenkiben a jót látja, nem veszett el. Csak a férfi továbbadta a fiának, aki ugyanolyan ártatlan, mint amilyen ő maga volt 25 évvel korábban. Ez a fény kellett ahhoz, hogy valakiből egy napon majd Télapó lehessen.

Boldog Karácsonyt kívánok!