Lovakról
Egyszer volt, hol nem volt.... volt egy bájos, mosolygós kislány. Kék szeme csodálta a lovak szépségeit, hosszú, szőke fürtjei pedig táncra keltek a hajnali, és táncra keltek az esti szellővel.
A kislány minden nap kijárt a lovakhoz. Különleges karám volt. Volt ott a cirkuszból ismerős andalúz fajta, melynek szépen ívelt nyaka és különösen nagy szemei megnyerték a kislány tetszését, s amellyel korábban táncolni tanult. Volt tömzsi, zömök, Shetland-póni, melynek hátán a kislány a lovaglás alapjait tanulta. Volt még sok egyéb fajta is, ám a kislány kedvence Szellő, a gyönyörű, izmos angol telivér volt.
Amikor Szellő hátára ült, a kislány kiengedte copfjait.
- Gyí, Szellő! - mondta, s a ló boldogan harapott a zablába, ahogy izmai megfeszültek, s egyre gyorsabban, a szélnél is sebesebben száguldottak az erdő fái között.
- Még gyorsabban, Szellő! - kiáltotta a kislány, s az állat maradék tartalék erejét is összeszedve tovább gyorsított a tempón.
A kislány Szellő hátán boldognak érezte magát. A lovon ülve elfeledte gondjait, élete viharait, nehézségeit. Kizárta a külvilágot, s egyedül a sebesség létezett számára. Úgy érezte, hogy lelke eggyé válik Szellőével, s a szabadság, a mindenekfelettiség érzésének boldog mámora részegítő dallamként édesítette meg keserűnek érzett életét.
Egy nap az öreg lovász megbetegedett, s a kislányra maradt a lovak gondozása. Egy ideig a kislány a karám összes lovával törődött. Megsétáltatta az öreg shetlandit, s balettozott az andalúz táncosnővel, lecsutakolta, megetette őket, ám a kislány szíve csak Szellőre vágyott.
Ahogy telt-múlt az idő, a kislány egyre többet törődött Szellővel, s egyre kevesebb figyelem jutott a többi lóra. A shetlandi néha felemelte szomorú, busa fejét, borúsan pislogott a kislányra, aki, hogy ne fájjon a lelkiismerete, inkább becsukta az istálló ajtaját. Az andalúz táncosnő még végzett volna egy-egy látványos piruettet, ám inkább elrejtette gondozatlan sörényét. Voltak lovak, akik kitörtek a karámból, s voltak, akik maradtak, s olyanok is, melyek elpusztultak.
Egyedül Szellő érzett boldogságot, hiszen sebességével elnyerte a kislány szívét.
Amikor az öreg lovász hosszú idő után felépült és visszatért, szomorú, lehangoló látvány fogadta. Néhány karám szomorű ürességtől tátongott, a megmaradt lovak csatakosak, soványak voltak, egyedül Szellő volt pompás és egészséges.
Az öreg lovász levette kalapját, megvakarta őszülő kobakját
, s ölébe ültette a kislányt. A kislány csak lehajtotta fejét, karjait az öreg lovász nyaka köré fonta, és elpityeredett.
- Nem volt rájuk időm! - szipogta.
A lovász kérdő tekintetére a kislány folytatta:
- Annyira lefoglalt, hogy Szellőt gondozzam, csutakoljam, járassam, hogy a többi pacira nem maradt időm. Ne haragudj....
- Nem a Te hibád - nyugtatta a lovász. - Túl korán lett rád bízva a karám. Még nem tanítottam meg neked, hogy ha több lovat szeretsz, az összeset etetned kell, hogy megmaradjanak...
A kislány minden nap kijárt a lovakhoz. Különleges karám volt. Volt ott a cirkuszból ismerős andalúz fajta, melynek szépen ívelt nyaka és különösen nagy szemei megnyerték a kislány tetszését, s amellyel korábban táncolni tanult. Volt tömzsi, zömök, Shetland-póni, melynek hátán a kislány a lovaglás alapjait tanulta. Volt még sok egyéb fajta is, ám a kislány kedvence Szellő, a gyönyörű, izmos angol telivér volt.
Amikor Szellő hátára ült, a kislány kiengedte copfjait.
- Gyí, Szellő! - mondta, s a ló boldogan harapott a zablába, ahogy izmai megfeszültek, s egyre gyorsabban, a szélnél is sebesebben száguldottak az erdő fái között.
- Még gyorsabban, Szellő! - kiáltotta a kislány, s az állat maradék tartalék erejét is összeszedve tovább gyorsított a tempón.
A kislány Szellő hátán boldognak érezte magát. A lovon ülve elfeledte gondjait, élete viharait, nehézségeit. Kizárta a külvilágot, s egyedül a sebesség létezett számára. Úgy érezte, hogy lelke eggyé válik Szellőével, s a szabadság, a mindenekfelettiség érzésének boldog mámora részegítő dallamként édesítette meg keserűnek érzett életét.
Egy nap az öreg lovász megbetegedett, s a kislányra maradt a lovak gondozása. Egy ideig a kislány a karám összes lovával törődött. Megsétáltatta az öreg shetlandit, s balettozott az andalúz táncosnővel, lecsutakolta, megetette őket, ám a kislány szíve csak Szellőre vágyott.
Ahogy telt-múlt az idő, a kislány egyre többet törődött Szellővel, s egyre kevesebb figyelem jutott a többi lóra. A shetlandi néha felemelte szomorú, busa fejét, borúsan pislogott a kislányra, aki, hogy ne fájjon a lelkiismerete, inkább becsukta az istálló ajtaját. Az andalúz táncosnő még végzett volna egy-egy látványos piruettet, ám inkább elrejtette gondozatlan sörényét. Voltak lovak, akik kitörtek a karámból, s voltak, akik maradtak, s olyanok is, melyek elpusztultak.
Egyedül Szellő érzett boldogságot, hiszen sebességével elnyerte a kislány szívét.
Amikor az öreg lovász hosszú idő után felépült és visszatért, szomorú, lehangoló látvány fogadta. Néhány karám szomorű ürességtől tátongott, a megmaradt lovak csatakosak, soványak voltak, egyedül Szellő volt pompás és egészséges.
Az öreg lovász levette kalapját, megvakarta őszülő kobakját
, s ölébe ültette a kislányt. A kislány csak lehajtotta fejét, karjait az öreg lovász nyaka köré fonta, és elpityeredett.
- Nem volt rájuk időm! - szipogta.
A lovász kérdő tekintetére a kislány folytatta:
- Annyira lefoglalt, hogy Szellőt gondozzam, csutakoljam, járassam, hogy a többi pacira nem maradt időm. Ne haragudj....
- Nem a Te hibád - nyugtatta a lovász. - Túl korán lett rád bízva a karám. Még nem tanítottam meg neked, hogy ha több lovat szeretsz, az összeset etetned kell, hogy megmaradjanak...
És a lány a fájdalom miatt tanul a hibáiból...........
VálaszTörlésTalán úgy lesz, és több lovat nem veszít már....
Törlés