Indulás Toscanába

Még a Karácsony előtti időszakra jellemző, rohanós-szaladgálós napokban történt. A pécsi Árkád bevásárlóközpontban jártam, gondoltam, beugrok a könyvesboltba körülnézni kicsit. Nem feltétlenül ajándékkeresési céllal, egyébként is gyakran betérek oda. Ám annyira zsúfolt volt a bolt, hogy inkább letettem a tervemről. Ki tudja miért, én úgy szeretek a könyvek között őgyelegni, hogy közben nem lépnek a sarkamra, vagy nem taszajtanak hátba egy könyökkel.

Szeretem a könyvesboltok semmihez sem hasonlítható illatát, a papírlapok tengerét, betűk milliárdjait, és szeretek belefeledkezni abba az érzésbe, hogy az örökkévalóság összefűzött, összeragasztott szeleteit tartom a kezemben. Ezzel az érzéssel számomra összeegyeztethetetlen ha sürgetnek, vagy noszogatnak.

Így hát letettem a könyvesbolt meglátogatásáról, inkább a kijárat felé indultam. Ám a szemem sarkából egy könyvekkel teli standot véltem felfedezni, melynek környékén egyetlen vásárlót sem láttam. Kegyelmi pillanat ez számomra – úgy egyesülni az irodalommal, hogy közben nem kell attól tartanom, hogy oldalamba fúródik egy esernyő.

Meg sem néztem az eladót, egyből a könyvekkel kezdtem szemezni. Nagy Bandó… a másik is Nagy Bandó… és a harmadik is. Épp azon kezdtem tűnődni, miféle furcsa véletlen lehet ez, amikor egy, a televízióból ismert hangot hallottam: - Mindenféle könyv van itt, milyet keresel?

Maga szerző állt a stand másik felén, s úgy beszélgetett velem, mintha régi ismerősök lennénk. Meséltem nekik a gyerekeimről, meséltem neki Anyámról, s arról, hogy milyen szoros kapcsolatot ápolok Istennel. Bandó ajánlott négy kötetet, kettőt rögtön megvettem, azt a kettőt, melyet Enikőnek és Péternek javasolt. A másik kettőt nem, mert ismertem őket. Legalábbis az egyiket, az első részt. Bár nem olvastam, nem ízleltem meg minden sorát, de pontosan tudtam, hogy miről szól. Volt már kezemben korábban ez a könyv.

Aztán, ahogy beszélgettünk, különös érzés kerített hatalmába. El kell olvasnom azt a könyvet is, így megvettem mindkét kötetet.

Van egy rossz szokásom, rögtön, minden könyvet elolvasok, szinte habzsolom az oldalakat. De tudtam, ez a könyv más. Félreraktam hát. Tudtam, ez a könyv fájni fog.

Néhány évvel ezelőtt egy barátom ajánlotta már ezt a könyvet nekem. Mondta, a Sosemvolt Toscana segíteni fog, hogy Anyut elengedjem, hogy megértsem őt és a döntését. Azt ígérte, hogy ezek után másképp fogok gondolni az elmúlásra, hát kézbe vettem a könyvet. Akkor csak beleolvastam, kóstolgattam a szerző mondatait, s csakhamar megértettem a főhős dilemmáját.

Akkor nem olvastam el a könyvet. Letettem.

Ahogy most is, amikor néhány évvel később maga a szerző ajánlására vettem kézbe, bár most bele sem olvastam. Elraktam. Várjon. Még nem álltam készen rá.

Egészen ma reggelig. Az elmúlt napok beszélgetései, nagynénémmel történt levélváltásai és felszínre került érzései vetették elő velem Bandó könyvét. Most, épp a vonaton ülve, Budapest felé tartva készen állok kinyitni, és sorról sorra haladva, végigolvasni a könyvet, melynek tudom a végét.

S tudom azt is, hogy az utazás fájdalmas lesz. Nem csak azért, mert újra fogom élni Anyám utolsó hónapjait, s nemcsak azért, mert ismét a rák fog győzni. Hanem azért is, mert önkéntelenül is újraélem majd az első szerelmemet, amely épp attól vált örökké, hogy hirtelen tört ketté.

Ahogy újra át fogom élni a házasságom első éveinek lázas izgalmát, majd a sivárság időszakát és ahogy felerősödik majd bennem a gyermekeimért való  szüntelen aggódás.

S gyanítom, e közben még közelebb kerülök Istenhez azáltal, hogy újabb és újabb okot találok arra, hogy hálát adjak neki.

Kinyitom hát a könyvet, s a Budapest felé tartó vonaton elindulok Toscanába, s várom, hogy Bandó kézzel a példányba írt ígérete valóra váljon: Balázs, szeretni fogod ezt a könyvet. 

Makkai B.