Az Angyal
Az Ember ivott egy újabb hosszú kortyot a meleg teából és az ablakon bámult kifelé. Nézte a hópelyheket kergető gyerekeket. Karácsony? Mi az hogy Karácsony? – vonta meg a vállát. - Csak tolonganak az emberek a boltokban, letapossák egymás lábát is, és az egész karácsonyosdin csak a hypermarketek járnak jól. – Nincs már szeretet ebben a világban! – sóhajtott egy újabbat az Ember, s kiitta a bögréből a maradékot.
Az Ember épp felállt az ablak elől, amikor kopogást hallott az ajtón. Nem is akart hinni a fülének, talán valamelyik szomszéd jön át, gondolta, miközben ajtót nyitott. Döbbenten vette észre, hogy az ajtó előtt senki nem állt.
- Valaki szórakozik velem – morogta az orra alá, és becsapta az ajtót. Épp visszaért volna a szobába, amikor ismét kopogtattak. Ezúttal sokkal erősebb volt a kopogás. Az Ember ismét ajtót nyitott, de most sem talált ott senkit sem. Viszont észrevett valamit a lábtörlőn.
- Mi lehet ez? – kérdezte, csak úgy a semmitől, merthogy egy teremtett lelket sem látott maga körül.
Az Ember felvette a valamit a lábtörlőről s bevitte magával a szobába, s egy újabb bögre teát kortyolgatva alaposan szemügyre vette a váratlan meglepetést.
- Egy fényképalbumnak látszik – állapította meg magában, s óvatosan kinyitotta.
Sokáig nézte az első képeket. Nagy tömeget látott, amint integetnek valakinek, aki útra indul, s egy időre távol lesz otthonától. A következő képeken egy kisgyermek volt édesanyja és édesapja karjaiban.
- Milyen rideg család! Nem is szeretik a gyereküket! – mondta az Ember, s épp továbblapozott, amikor rádöbbent, hogy szokatlanul ismerősek a képen látható emberek.
- De hisz ez én vagyok! – kiáltott fel az Ember.
Végiglapozta az albumot. Látta magát újszülöttként, s ahogy később járni és beszélni tanul, s látta magát, ahogy iskolába megy. Látta az első csókot, az első kézfogást. Látott néhány szép képet, de a legtöbb képen csak fájdalmat és csalódást látott. Az utolsó képen is saját magát látta, ahogy az ablak előtt ül, egy bögre teával a kezében, s kifelé bámul. Talán a hópelyheket kergető gyerekeket nézi éppen. Csak amikor a képek végére ért, akkor vette észre, hogy van még üres lap az albumban. Egyetlenegy üres lap.
- Vajon mi lesz az utolsó oldalon? – tűnődött hangosan.
- Csak rajtad áll – szólalt meg egy hang.
Az Ember felkapta a fejét. – Van itt valaki? – kérdezte
- Senki – szólalt meg a hang. – Vagyis, csak Te és Én.
- Ki vagy Te? – kérdezte az Ember.
- Az nagymértékben attól függ, hogy Te kit látsz bennem – felelte a hang. – Lehetek valaki a múltadból, de akár a jövődből is.
- Akkor ezek szerint találkoztunk már?
- Igen. Mindig melletted voltam, bár nem mindig vettél észre.
- Az hogy lehet? – csodálkozott az Ember.
- Másra figyeltél.
- Nehéz rád figyelni, ha nem láthatlak – mondta az Ember.
- Láthatnál, ha akarnál, de nem akarsz.
- Hát tudod, kedves Akárkiisvagy…
- Angyal. – vágott közbe az ismeretlen - Nevezz csak Angyalnak.
- Angyal? – kérdezte hitetlenkedve az Ember – Léteznek angyalok?
- Ssssimán – felelte az Angyal.
- És mindegyik láthatatlan?
- Vannak látható angyalok is. Csak nekik nincsenek szárnyaik.
- Mutass egyet! – kérte az Ember.
- Nagyon sokat ismersz közülük, de őket sem vetted észre – mondta az Angyal. – Ott vannak ők, abban az albumban.
Az Ember újra kézbe vette az albumot, és ismét kinyitotta az első oldalon.
- Rengeteg embert látok az első képen – mondta az Ember. – Ők azok az angyalok?
- Türelmetlen vagy – mondta az Angyal, - minden dolgot meg fogsz tudni, de csak akkor, ha eljött az ideje.
- Idő? Mennyit kell még várnom?
- Mindent a maga idejében – figyelmeztetett az angyal. – Látod az első képet?
- Igen. Sok-sok embert látok, aki körbevesz valakit. Úgy tűnik, mintha elutazna valahová.
- Jól látod – dicsérte meg az Angyal az Embert.
- Ki az, aki elutazik?
- Szerinted?
- Nem tudom, nem látom az arcát.
- Ez a születésed előtti idő. Mielőtt megszülettél volna, volt egy mennyei családod, akik nagyon szerettek téged. Volt egy mennyei atyád és egy mennyei anyád is, és rengeteg testvéred. Azt szerették volna, hogy többet tudj meg a világról, az emberi természetről. Szerették volna, hogy megtanulj dönteni jó és rossz között, de ezt az előző életedben nem tudtad volna megtanulni, ezért meg kellett születned a Földre. Így mindezeket megtanulhattad. Most már tudod, ki az a valaki a kép közepén?
- Igen, mintha látnám az arcát. Ez…. Ez… én vagyok? – csodálkozott az ember.
- Pontosan. És az ott melletted, aki nem integet, aki veled együtt készül a Földre, az én vagyok.
- Te?
- Mondtam, hogy találkoztunk már.
- Nincsenek is szárnyaid.
- Tudod, csak az láthatja a szárnyaimat, aki hisz bennem.
Az Ember tovább lapozott. Újra megnézte a gyermekkoráról készült képeket.
- Az előbb nem ilyenek voltak ezek a képek. – jegyezte meg az Ember.
- Másmilyennek láttad őket?
- I-i-igen – felelte az Ember bizonytalanul.
- Miben mások?
- Nem tudom. Az előbb olyan ridegnek tűntek.
- Tudod, nem minden a külcsín – mondta az Angyal. – Ők máshogy szerettek téged.
- Máshogy? Hogyan?
- Az angyalok módján.
- Nem értelek, Angyal.
- Nem ez az első eset, hogy nem értesz engem, de figyelj, elmagyarázom. Arra már biztos rájöttél, hogy ezen a képen Te vagy és a szüleid.
- Valahogy sejtettem – mondta halkan az Ember.
- A szüleid nem voltak jómódú emberek, nem tudtak olyan ruhákban járatni, mint amilyenben szerettek volna. Nem tudtak minden évben nyaralni vinni téged.
- Igen, és haragszom is rájuk ezért.
- Ezért olyan ridegek a képen. Érzik, hogy neheztelsz rájuk. Pedig ők sokkal többet adtak neked a fillérekben mérhető dolgoknál.
- Mit? Nézz körül, Angyal, semmim sincs.
- A Földre hoztak téged. Vigyáztak rád. Óvtak, féltettek és tanítottak téged. Nem azt adták neked, amire vágysz, hanem azt, amire szükséged van.
- Úgy érted, hogy nem a szép ruha és nem a nyaralás volt az, amire szükségem volt, hanem valami más?
- Pontosan. Szüleid szerették és törődtek egymással, téged pedig ugyanerre tanítottak meg, és még valamire, amit úgy hívnak, hogy szolgálat. Segítettek neked, amikor szükséged volt rá. És mindig, minden körülmények között kitartottak melletted. A legkiválóbb példát adták neked – ez az angyalok módján való szeretet.
- Vagyis ők a szárny nélküli angyalok – mondta az ember.
- Igen. Ők voltak az elsők a sorban. – mondta az Angyal. – Most nézd meg újra a képet – kérte az Angyal az Embert. - Mit látsz?
- Szeretetet. – döbbent meg az ember. – Nagyon nagyon nagy szeretetet. De ez hogy lehet? Az előbb még olyan rideg volt a tekintetük.
- Mert csak a szemeddel láttál, s nem a szíveddel.
Az ember egy hosszú pillanatig még nézte a képet, s eltűnődött a szülein. Csakugyan, most másként látta őket. Az Ember az emlékek hullámain visszautazott a múltba, s megértette, hogy mennyi minden jót kapott a szüleitől. Ahogy újra megnézte a képet, újabb embereket vett észre rajta.
- Mintha többen lennének most a képen – szólalt meg elcsukló hangon.
- Mögöttük a nagyszüleid állnak. Ő mögöttük pedig az Ő szüleik, és így tovább.
- Az előbb nem voltak ott a képeken, csak a szüleimet láttam.
- Most már ott vannak ők is!
Az ember nézte a képeket, és tényleg, egyszer csak generációk végtelen sorát látta szülei mögött..
- Hogyhogy az előbb még nem voltak ott, és most ott vannak? – kérdezte az Ember.
- Ott voltak ők, mindig is ott voltak. – mondta az Angyal – Csak nem figyeltél rájuk.
- De, figyeltem. Mindig kimegyek a temetőbe halottak napján, és Karácsonykor is gondolok rájuk – felelte dacosan az ember.
- Aha, felakasztasz néhány csillagot a csillárra. Még fát sem veszel. Szerinted ők csak erre, ennyire vágynak? – kérdezte az Angyal, de választ sem várva folytatta: - Ezek csak külsőségek. Nem erre vágynak ők.
- Mire vágynak akkor? Ez miért nem elég?
- Arra vágynak, hogy szeresd és értsd meg őket. Hogy ne ítélkezz felettük, amiért megszültek téged. Arra vágynak, hogy ne vond kétségbe, mennyire szeretnek téged.
Az Ember lehajtotta fejét. Ivott egy kortyot a teából, s elmerengett. Csakugyan… mindig haragot érzett a szívében, azért, mert megszületett. Soha nem tudta elfogadni az életét. Dacolt mindennel és mindenkivel, míg végül egyedül maradt a bögre teájával. Néhány perc vagy néhány óra telhetett el, mire újra megszólalt.
- Angyal, itt vagy? – kérdezte.
- Mindig itt vagyok. Ez a dolgom.
- Miért vagy mellettem?
- Azért hogy vigyázzak rád.
- Gondolom, az angyalok módján.
- Aha. Miért hogy kéne?
- Hát nem tudom. Segíthettél volna többet is. – vetette szemére az Ember.
- Miben kellett volna segítenem?
- Hát nézz körül, Angyal! Így kell élnem? Egy bögre teával kell megosztanom a Karácsonyt? Miért nem adtál mellém valakit, ha olyan nagyon Angyal vagy?
- Figyelj, a döntéseidet te hoztad meg. Az akaratodat nem befolyásolhatom – mondta védekezésül az Angyal.
- Megtehetted volna, amikor tudtad, hogy rosszul döntök.
- Nem, nem tehetem meg. A jó és a rossz között neked kell választanod. És a következményeket is neked kell viselned. Egyedül neked.
- Nem értelek. Angyal. Azt mondod, az a dolgod hogy vigyázz rám. Akkor miért nem védtél meg a rossz döntésektől?
- Emlékszel még, mit mondtam, miért jöttél a Földre?
- Hogy tanuljak? – kérdezett vissza az Ember.
- Olyasmi. Ha minden következménytől megvédelek, hogyan tanulhattál volna?
- Mondjuk az iskolákban?
- Mondjuk. De azok sem tanítanak meg mindent. Sok mindent megtanulhatsz az iskolákban, de nem mindent.
- Pölö?
- Pölö a következmények viselésének kötelezettségét. A felelősséget saját magadért. Ma pontosan ott tartasz, ahová a döntéseid következményeként jutnod kellett. Te magad juttattad ide magadat.
- Még mindig nem értem, miért vagy velem.
- Majd megérted, ha eljön az ideje – felelte az Angyal.
- Mindig ezzel az idővel jössz! – pattant fel az Ember a karosszékből. – Te sem vagy különb a többinél. Idejössz, összevissza papolsz és még nem is láthatlak! Azt sem tudom, létezel-e valójában! És azt állítod, hogy vigyáztál rám, holott sose tudtam rólad. Mondd, így kell vigyázni valakire? Angyal, jól végezted Te a dolgodat?
- Érdekes. Öt perce még azt sem tudtad, hogy létezem. Most pedig mindenért engem hibáztatsz.
- Hagyj békén! – szólt dühösen az Ember,
- Okéjó – válaszolt az Angyal, s láthatatlan szárnyaiba takarózott, mint mindig, amikor az Ember fájdalmat okozott neki.
Voltaképpen az angyalok szárnyai csakis ezért vannak, hogy védelmet nyújtsanak a gőg, a büszkeség és még egy sor gyenge tulajdonság ellen.
Az Ember dohogott. Maga sem tudta megmondani, mi az ami felmérgesítette az Angyalban. Többször kézbe vette az albumot, s többször lerakta. A szülei néha rosszallóan néztek vissza rá a képekről, de haragjuk gyorsan elillant. Néhány óra múlva ugyanolyan szeretetet sugároztak, mint korábban.
- Angyal itt vagy? – kérdezte az Ember.
- Itt. – szólt a hang.
- Haragszol?
- Nem. De bocsánatot kell kérned.
- Miért kérnék bocsánatot? Különben is nekem volt igazam.
- Tudod, mi jár annak, akinek igaza van? – kérdezte az Angyal.
- Egy nagy piros hangszóró?
- Nem egészen. Csupán a szája.
- Akkor sem kérek bocsánatot. Most mondtad, hogy nekem volt igazam.
- Nekem így is jó – sóhajtott az Angyal – Én tudok hallgatni.
- Miért fontos neked, hogy bocsánatot kérjek?
- Nem nekem fontos.
- Akkor?
- Neked fontos.
- Nekem?
- Nézd, összekülönböztünk. Teljesen mindegy hogy neked vagy nekem van igazam. Ha fontos vagyok neked, ha igazán fontos vagyok neked, akkor bocsánatot kérsz akkor is, ha úgy érzed neked volt igazad. Ha igazán fontos vagyok neked, akkor a kettőnk kapcsolata sokkal többet ér számodra, mint az, hogy kinek volt igaza. Egyszerűen többre kell, hogy értékeld a szeretetet a büszkeségnél.
- Angyal, erre még sosem gondoltam.
- Nos, mi lesz?
- Angyal, ne haragudj – suttogta az Ember
- Nem hallom, mondtál valamit?
- Ne haragudj Angyal, bocsáss meg kérlek. Maradj itt, fontos vagy nekem.
- Oké, spongyabob.
- Mi van?
- Spongyát rá.
- Akkor nem haragszol?
- Nem is haragudtam. Csak tanítottalak.
- Gondolom nehéz tanítanod engem.
- Hát mit mondjak, elég kemény dió vagy.
- De sosem adod fel, igaz?
- Feladni? Az nincs a kézikönyvben. Viszont segíthetnél, igazán megkönnyíthetnéd egy kicsit a dolgomat.
- Hogyan? Te vagy az Angyal…
- Légy egy kicsit nyitottabb arra, amit tanítok neked. Azt is mondhatnám, hogy légy egy kicsit alázatosabb.
- Nem értelek, Angyal.
- Mint mondtam, ez sokszor előfordul kettőnk között. Ahhoz, hogy tanítható légy, alázatosnak is kell lenned. Megtört szívet és alázatos lelket kell magaddal vinned, ha visszatérsz a mennyei családodhoz.
- Ez lesz az utolsó oldalon? Tudod, az utolsó üres lap az albumban.
- Csak rajtad múlik, mi lesz azon a lapon. – felelte az Angyal.
Az ember elaludt. Arra ébredt, hogy gyermekek hógolyóznak az ablaka alatt. Felkelt, kitárta az ablakot, s beengedte a szobába a gyerekek zsivalyát. Csinált egy bögre forró teát, s arra gondolt, hogy ismét átlapozza az Albumot. Ám az szőrén szálán eltűnt. Az Ember sehol nem találta. - Angyal, nem találom az albumot! Nem tudod, hova raktam? – kérdezte az Ember az üres szobától.
Nem érkezett válasz. – Angyal! Itt vagy? – kérdezte ismét. Válasz helyett csak egy fehér tollpihe szállt be az ablakon. – Angyal, elmentél… mi lesz most velem, ha Te nem vigyázol rám?
Sok év telt el azóta, hogy az a tollpihe berepült az ablakon. Sok hó lehullt, sok virág kinyílt és elhervadt. Egy napon az Ember egy hangra ébredt.
- Emlékszel még rám? – kérdezte a hang.
- Angyal? – szólt alig hallhatóan az Ember. – Hát itt vagy újra?
- Mindig melletted voltam.
- Miért nem szóltál?
- Mert nem volt rá szükséged.
- Angyal, gyenge vagyok és fáradt. Mi történik?
- Várj egy picit. Még mindig szeretnél látni?
- Igen. Hiszek benned.
- Hamarosan láthatsz. De előbb még tudnod kell rólam valamit. Tudod, miért vannak szárnyaik az angyaloknak? És miért épp kettő van?
- Fogalmam sincs. De attól tartok, nem repülésre használjátok őket.
- Tudod, a szárnyaink védenek meg minket az emberek igazságtalanságaitól. Azért olyan erősek, mert …. – ekkor az Angyal elhallgatott.
- Azért, mert sokszor bántottalak igazságtalanul. – mondta az Ember.
-
Az Angyal szó nélkül bólintott, majd folytatta.
- Két szárnyra van szükségünk, az egyik a szeretet szárnya, a másik pedig az alázaté. Mindkettőre szükségünk van ahhoz, hogy az Emberek ne ölhessenek meg minket a szavaikkal. Ha az egyik szárnyunkat elvesztenénk, a másiknak nem lenne semmi értelme.
- Miért mondod ezt el nekem?
- Hogy megértsd azokat a dolgokat, amelyek történni fognak. Most pedig elmegyünk innen.
- Hova viszel, Angyal? Felkelni sem bírok az ágyból.
- Hazamegyünk.
- Haza? Hiszen nekem ez az otthonom.
- Nem. Nem ez az otthonod, és soha nem is volt az. Az igazi otthonod máshol van.
- Hol?
- Hazaviszlek ahhoz az Istenhez, aki életet adott neked. A te Mennyei Atyádhoz és Mennyei Anyádhoz. Emlékszel még az Albumra?
- Eltűnt, Angyal, ahogy Te is.
- Nem, nem tűnt el. Benned él. Csukd be a szemed.
- Látod a képeket?
- Igen, Angyal, látom.
- Ott az első kép. Amikor idejöttünk a Földre. Mindenki integet, csak Te és Én nem integetünk.
- Angyal, látom a szárnyaidat!
- Tudom, hogy látod. Azért láthatod, mert felnyílott a szemed. Azért láthatod, mert hiszel és bízol bennem. Most nézd meg az utolsó oldalt.
- Mi van ott? De Angyal, ez nem lehet!
- Mit látsz?
- Angyal ez én vagyok, és rajtam vannak a szárnyaid.
- Nem, azok a Te szárnyaid. Te is Angyal vagy, az én angyalom. Én is tanultam tőled.
- Mit tanultál tőlem, Angyal?
- Megtanultam tőled, ha igazán szeretek valakit, akkor …
- … akkor?
- Akkor képes vagyok feláldozni magam érte. Akkor felülemelkedek a fájdalmakon, és azon, ha tudomást sem vesz rólam. Megtanultam, hogy addig nem ítélhetlek meg, míg nem járok a te cipődben.
- Angyal, ha már a cipőknél tartunk…. Olyan könnyűnek érzem magam.
- Mert hazaértél. Elhagytad a büszkeséget, és azt a sok fájdalmat, amit a büszkeséged miatt szereztél. Magad mögött hagytad a terheket.
- Angyal, mi ez a furcsa érzés? Olyan mintha elakadt volna egy gombóc a torkomban.
- Hm… azt hiszem, ezt hívják szeretetnek. Abból bőven van itt, de most mennem kell.
- Angyal, a szárnyaid… - szólt az Ember, amikor észrevette, hogy Angyalnak új szárnyai nőttek.
- Már nincs szükségem a régiekre. Nem kell, hogy megvédjenek tőled, mert megtanultál szeretni. Látod, új szárnyaim nőttek – ezek jóval könnyebbek.
- Angyal, a szeretetet tanulni kell?
- Igen. Azt minden nap újra és újra tanulni kell.
- Angyal, a legfontosabbat tanultam tőled.
- Ugyanmá’, mit tanultál?
- Hogy a két legfontosabb tulajdonság amit ember csak viselhet a szeretet és az alázat. Az egyik szárnyunk a szeretet, a másik szárnyunk pedig az alázat. Csak így repülhetünk, csak így lehetünk angyalok az emberek életében – ezekkel a láthatatlan szárnyakkal.
Makkai Balázs
2011.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése