Guszti bácsi

Guszti bácsi néhány háztömbbel arrébb lakik. Nem tudom az igazi nevét, ahogy a feleségéét sem. Csak úgy gondolok rájuk, mint Guszti bácsi és Guszti néni. Mert mindketten olyan gusztisok.

Egyik este Guszti néni kopogott az ajtómon. Gondterheltnek tűnt, kisírt szeme nagy bajról árulkodott:

- Fiatalember, át tudna jönni hozzánk? A férjem nagyon szeretne beszélni magával...

Úgy, ahogy voltam, szabadidőruhában Guszti nénivel tartottam. A lakásukba lépve láttam, hogy valamikor szebb idők járhattak errefelé. Rossz szokásomnak megfelelően, rögtön a falon lévő képre tévedt a szemem, melyen egy mosolygó, szenesképű bányászember ölelte csinos feleségét magához.

- Az uram és én - hallottam Guszti néni hangját.

- Szép kép - mondtam, mert ettől jobb hirtelen nem jutott eszembe.

Guszti bácsi az ágyban pihegett. Még ahhoz képest is, ahogy én ismertem meg őt, nagyon öregnek, nagyon fáradtnak, és nagyon elgyötörtnek tűnt.  - Tudja, az uram már 4 éve küzd a rákkal - mondta az asszony. - De nem engedte senkinek elmondani. Még a gyerekek se' tudják, inkább nem beszél velük, ha erről kérdezik. - Aztán az ágy melletti kisszekrényen egy kék borítású könyvet vettem észre, rajta csillogó, aranyszín betűkkel: A Mormon Könyve.

- Látom, jó könyvet olvas - böktem fejemmel a könyv felé.

- Igen, ezért kértem, hogy jöjjön át egy kicsit. Nem baj, ugye? - nézett rám kérdőn Guszti bácsi.  Csak fejemmel intettem, hogy nem, nem baj, mert a semmiből hirtelen gombócok kerültek a torkomba, s ezek sosem engedik, hogy megszólaljak. Éreztem, hogy tenni kéne, hogy mondani kéne valami biztatót, valami erőt adót, de semmi gondolat nem jutott az eszembe.

Felemeltem a kisszekrényről a könyvet, hogy megnézzem, melyik részt olvassa Guszti bácsi.

- Tudja, fiatalember, én olvasok fel neki, mert már a könyvet sem bírja tartani - szólalt meg újra az asszony, de csak tovább gyülekeztek a gombócok a torkomban.

Alma könyve, 40-dik fejezeténél volt nyitva a könyv.

- Még emlékszem, mit mondott akkor, amikor ezt a könyvet adta nekem - mondta halkan Guszti bácsi, s most rajtam volt a sor, hogy kérdőn nézzek. A bácsi értette a ki nem mondott kérdést. Szívott egy mély levegőt a mellette álló oxigénpalackból, majd folytatta. - Azt mondta Isten él, És hogy Jézus Krisztus is él.

- Hiszi ezeket a szavakat? - kérdeztem. - Elhiszi szíve mélyén, hogy ez igaz?

- Sosem hittem, hogy léteznek. Annyi szörnyűséget láttam a bányában, hogy azt mondtam: nincs Isten! De maga, fiatalember, maga akkora szeretettel beszélt róluk, hogy maga biztos tud valamit, amit mások nem tudnak. Mondja meg nekem, szívére tett kézzel esküdjön meg nekem, hogy van Isten!

Nem tettem a szívemre a kezem, s nem esküdtem meg, még Guszti bácsi kedvéért sem. Csak megfogtam a kezét, s a szemébe néztem. A remény utolsó szikráját véltem ott felfedezni. Éreztem, hogy keze erőtlenül próbálja szorítani az ujjamat. Másik kezemmel visszalapoztam néhányat a könyvben, egészen Alma könyvének harmincadik fejezetéig, s megkértem Guszti nénit, olvassa fel. Halk, reszketeg hangon olvasta:  -"... minden dolog azt mutatja, hogy van Isten..." (Alma 30:44).

- Látja, Isten él. És az Ő Fia Jézus Krisztus, aki csak annyit kér "Jöjj, kövess engem", s az örök boldogsághoz vezet válogatás nélkül, bárkit. - Láttam, hogy Guszti bácsi szemében egy könnycsepp indult útjára. Tudtam, mire gondol. Kis csend után kimondtam a legsúlyosabb szavakat. - Van még egy fontos feladata. Még beszélnie kell a gyerekeivel. Ne hagyjon maga után fájdalmat, készítse fel őket arra az időre, s mondja el nekik, mennyire szereti őket.

Visszalapoztam a negyvenedik fejezethez, s a következő verset én olvastam fel hangosan Guszti bácsinak, de inkább Guszti néninek:

"... az emberek lelke, amint elhagyja ezt a halandó testet, igen, minden ember lelke, legyen az jó vagy gonosz, hazavitetik ahhoz az Istenhez, aki életet adott neki." (Alma 40:11)

Ahogy kijöttem a lépcsőházból, Guszti néni hangját hallottam a nyitott ablakon át:

- Te vagy az, édes fiam? Adom a papát, beszélni szeretne veled...