Majd jövőre...
A képen dédapám, Makkai Miklós és felesége. Kezükben pedig unokájuk, vagyis anyám Nagymama Erdélyben született, de itt nőtt fel, ahogy ő mondta, „Magyarban”. Hajdanán igazi pesti lány volt. Moziba járt az aktuális lovagjával és a villamoson énekelt, ha éppen úgy tartotta a kedve. Olykor felment a Normafához, s onnan nézte Budapestet, a kedvenc városát. – A második kedvenc! – javította ki udvarlóját. – A kedvenc ugyanis Marosvásárhely. – Menjünk! – mondta szerelmes lelkesedéssel az ifjú, aki nem csak Erdélyig, hanem akár a Holdig is elutazott volna vele. – Menjünk Marosvásárhelyre! – A pesti lány azonban egy oldalnézéssel elcsitította. – Vagy… ne menjünk? – Majd jövőre! – legyintett a hölgy, s csipkekesztyűs kezét nyújtotta a férfi felé, jelezve, hogy indulni készül. Az udvarló zavart, gyenge kézcsókot lehelt az imádott kacsóra, s vágyakozó tekintettel nézett a nevetve tovalibbenő nő után. A világháború mindent megváltoztatott. Már nem lehetett a villamoson énekelni...