Guszti bácsi
Guszti bácsi néhány háztömbbel arrébb lakik. Nem tudom az igazi nevét, ahogy a feleségéét sem. Csak úgy gondolok rájuk, mint Guszti bácsi és Guszti néni. Mert mindketten olyan gusztisok. Egyik este Guszti néni kopogott az ajtómon. Gondterheltnek tűnt, kisírt szeme nagy bajról árulkodott: - Fiatalember, át tudna jönni hozzánk? A férjem nagyon szeretne beszélni magával... Úgy, ahogy voltam, szabadidőruhában Guszti nénivel tartottam. A lakásukba lépve láttam, hogy valamikor szebb idők járhattak errefelé. Rossz szokásomnak megfelelően, rögtön a falon lévő képre tévedt a szemem, melyen egy mosolygó, szenesképű bányászember ölelte csinos feleségét magához. - Az uram és én - hallottam Guszti néni hangját. - Szép kép - mondtam, mert ettől jobb hirtelen nem jutott eszembe. Guszti bácsi az ágyban pihegett. Még ahhoz képest is, ahogy én ismertem meg őt, nagyon öregnek, nagyon fáradtnak, és nagyon elgyötörtnek tűnt. - Tudja, az uram már 4 éve küzd a rákkal - mondta az asszo...