A Makkai - írogatói blog

- Erigyj, fiam, nézd meg, folyik-e még a forrás! - kérte Mari néni léhűtő fiát, ám az csak legyintett a kérésre.  - Folyik az! Mari néni azonban nem az a fajta asszony volt, akire csak úgy rá lehetett legyinteni. Bányászfeleségként élte élete java részét. Sikálta a férje szénporos nyakát, de mindez mit sem számított, amikor a bányának köszönhetően mindenük megvolt. Egyszer azonban elapadt a forrás, s aznap bejelentették, hogy bezár a bánya. Vége lett a jólétnek, s csak igen lassan indult meg újra a forrás vize.. - Mama, minek azt mindig nézegetni? - Hét csak azért - nézett az asszony rosszallóan a szemüvege fölött a fiára -, mert amíg folyik a forrás, addig tart a bányász szerencséje is! MB

Forgatom a kezemben anyám gyűrűjét. Aranykarikán egy foglalatba szorított kék színű kő. Mindig azt mondta, hogy ez az egyetlen igazi értéke, s úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére. Idejét se tudom, mióta volt az ujján, azt hiszem, erre szokták mondani, hogy amióta az eszemet tudom. Ha magam elé képzelem Anyám alakját, akár fiatalon, akár idősebb korában, akkor ez a gyűrű mindig az ujján van.  Fiam, ezt soha nem húzom le az ujjamról, mondogatta. Abban dolgozott, abban aludt, mosott, vasalt, bármit is csinált, a kékköves gyűrű ott volt az ujján. Anyámhoz tartozott. Akár a hangja, akár a főztje íze, akár az a különleges, semmivel össze nem hasonlítható illat, amely mindig körüllengte őt. Egészen addig, míg meg nem betegedett. Amikor a gyógykezelés, a különféle kúrák és teák elvitték minden pénzünket, Anyám egy ebéd nélkül töltött nap délutánján így szólt: – Fiam, vidd ezt el a zaciba! – s felém nyújtotta kezét, amelyen a kékköves gyűrű volt.  Azt hittem, hogy az évt...